Koko alias Kovács

2015. 05. 14., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Kovács István birkózó világbajnokot, a Magyar Birkózó Szövetség alelnökét hallhattuk szerda délután a Kossuth Rádióban, ahol az Arcvonások című műsor vendége volt (riporter: Kalapos Mihály). A kiváló sportember különleges helyzetben van, hiszen eleddig ő az egyetlen magyar szabadfogású férfi birkózó világbajnokunk. San Diegóban, 1979-ben állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, és amit még ennél is többre tart, az az, hogy sérülten az 1980-as moszkvai olimpián bronzérmet tudott szerezni. Honlapunkon a rádiós beszélgetés tömörített, szerkesztett változatát olvashatják.

Kovács István a nevével kapcsolatban kapta az első kérdést. Vajon összetévesztették-e már más, neves Kovács Istvánokkal?

• Rákérdeztek már többször is, hogy én vagyok az a bizonyos Kovács István? – mondta Kovács István. – Igen, mondtam, én vagyok Kovács István, de nem az ökölvívó, hanem a birkózó. Így szoktam ezt áthidalni, és abban a pillanatban már a kérdezőnek kellemetlen, nem nekem, de egy humoros válasszal egy pillanat alatt helyre lehet tenni az egészet.

Ő előbb lett Kokó, mint az olimpiai, világ-, és Európa-bajnok ökölvívó, az újságírók ragasztották rá ezt a nevet, és ha manapság valaki azt mondja, hogy Kovács „Kokó” István, akkor a kesztyűk avatott mesterére kell gondolni, de…

• Kokó később kezdett el bokszolni, mint én birkózni – folytatta a birkózó bajnok -, és tovább vitte a becenevet. Aztán abbahagytam a birkózást, az én ismertségem csökkent, az övé viszont nőtt. Mindenesetre jó barátságban vagyunk, és bár a nevünk átlagos, mindennapi név, az emberek mégis felkapják a fejüket, ha hallják. Van nekem egy Kovács László nevű barátom – autóversenyző volt -, aki hivatalosan még le is védette a Kokó becenevet, de ugye ismerjük a vízilabda edző Kovács Istvánt is, sőt, a kitűnő tornász, Berki Krisztián edzőjét is Kovács Istvánnak hívják. Megismerhettük a rendszerváltozás után a Koko Gym-et, amely megszűnt, és ha minden igaz, a területet az FTC birkózói fogják megkapni.

Kovács István soha nem gondolt arra, hogy legalább egy kicsit változtasson a nevén, mert az a véleménye, hogy ha a szüleitől ezt kapta, maradjon is így. Hozzávetőleg 65 év alatt már megszokta, hogy ezen a néven szólítsák.

A szabadfogásra esküszik

• A szabadfogású birkózás az a birkózás, amely elterjedt az egész világon, később ezt korlátozták a görögök, a neve is az lett, hogy görög-római birkózás, ami a kötöttfogás. A lényeg, hogy csak övön felül lehet fogni, a láb cselekvő használata tilos – fejtegette a sportember. – Amikor a 60-as évek elején elkezdtem, a világ kétharmada a szabadfogásban birkózott. A földrészek közül csak Európában birkóztak sokan kötöttfogásban.

Később Ázsiában, Japánban, Iránban kezdtek odafigyelni a kötöttfogásra, az Egyesült Államokban szintén, de vannak olyan dél-amerikai országok, ahol jószerivel most is csak a szabadfogást ismerik.

Kovács István a saját pályakezdését is gondosan számon tartja.

• Pontosan 1965. január 12-én történt. Angyalföldön jártam általános iskolába, majd középiskolába, és a trolibuszról elég gyakran egy megállóval előbb szálltam le, a Lehel út és Dózsa György út sarkán. A Budapesti Honvéd Dózsa György úti sporttelepének  székházánál az üvegvitrinben, a tablón kinn voltak a különböző sportágak eseményeiről készült képek, na hát én ott és akkor láttam életemben először birkózást, hogy milyen is az, és úgy döntöttem el, hogy birkózó leszek. A fizikai erőmet otthonról „hoztam”, és ahogy viccesen mondani szoktam: én ezt örököltem, nem egy családi házat.

Három napig töprengett, míg végre bátorságot gyűjtött, benyitott a terembe, ahol nagyon szívesen fogadták a Honvédnál. A szülei még nem is tudták, hogy birkózni kezdett, 14 évesen, és rendkívül gyorsan fejlődött, hat hónap alatt pótolta hiányosságait, másnak ehhez két-három évre volt szüksége. István kosárlabdázni is járt, az iskola csapatában játszott, szerette, de az alkata inkább a birkózás felé terelte, és fél év elteltével már nemzetközi versenyt nyert, ami meggyőzte arról, hogy ezen az úton kell haladnia. Azóta is ebben a világban tevékenykedik.  1968-ban egy porcleválás hátráltatta, aztán túl hamar kezdett az edzésekhez a műtét után, és néha még a mai napig is érzi a nyomait.

• Mindenesetre felfelé ívelt a formám és még abban az évben döntő változás állt be a pályafutásomban, mert 1968 végén bekerültem a felnőtt válogatottba – idézte fel a fontos mozzanatot.

San Diego, San Diego…

• Magáért a birkózás miatt birkóztam, természetes részévé vélt az életemnek, nem feltétlenül azért, mert nagy bajnok akartam lenni. A Honvéd sportolója voltam, két évre be is hívtak, de míg más sportoló kapott kedvezményeket, még be se hívták, én megsértődtem, és leszerelésem után, 1971-ben otthagytam a Honvédot.

Kovács István végül a Csepelt választotta, elsősorban a mestere, Hollósi Géza miatt, aki kétszeres vb-ezüstérmes volt, kitűnő pedagógus. Ő állította a pályára. Hoffmann Géza szintén példa értékű volt számára, aki azt mondta, ne akarjunk rögtön bajnokot nevelni, előbb tanítsuk meg a versenyzőnek a birkózás ábécéjét.

• San Diegóról gondolkodva hogyan vélekedett, úgy vélte, hogy ez lesz az Ön vébéje, vagy ez is egy verseny a sok közül?
• Sokat dolgoztam azért, hogy az enyém legyen a hely a szabadfogású válogatottban a 82 kilósok között, éveken át én voltam a legjobb ebben a súlycsoportban. Fontos megemlítenem az előzményeket, ami Hegedüs Csabával kapcsolatos. Együtt vonultunk be a sportszázadba, egymás mellett volt az ágyunk, és 1970-ben a szabadfogású országos bajnokságon én nyertem meg a bajnokságot 82 kilóban, ő lett a második.

Így indult el istenigazából a felnőtt pályafutásom, még 11-szer sikerült bajnokságot nyernem.

Ezután választani kellett, hogy egy versenyző kötött-, vagy szabadfogásúként akar versenyezni. Hegedüs Csaba 1971-ben világbajnok lett kötöttfogásban, eldőlt tehát, hogy milyen irányba tart. Az 1972-es müncheni olimpián Hegedüs kötött-, Kovács szabadfogásban indult. Kovács István az első világbajnoki érmét – egy bronzot – 1977-ben, Lausanne-ban nyerte, majd egy évvel később a mexikói vébén sérült nyakkal a negyedik helyen végzett, és ezután következett az áttörés:

• 1978 végén Hegedüs Csaba lett a birkózó válogatott szövetségi kapitánya, és elhitette velünk,- irdatlan mennyiségű munka elvégeztetésével és pszichés felkészítéssel -, hogy képesek vagyunk nagy eredmény elérésére: Kocsis Ferenc Európa-bajnok lett, Rácz Lajos és én ezüstérmet szereztünk. Még nagyobb odaadással készültünk a San Diego-i világbajnokságra, ezt ausztriai edzőtáborozás, majd egy Squaw Valley-ben végzett felkészülés is megelőzte. Akkor érett be az hihetetlen sok edzésmunka, és négyen is világbajnokok lettünk. Ott szereztem meg Magyarország első szabadfogású világbajnoki aranyérmét. Úgy érzem, az ottani teljesítmény a magyar birkózósport csúcsa. Az 1980-as olimpiára már nagyon tudatosan készültünk, megéreztük a győzelem ízét, de a kötöttfogás formaidőzítése jobban sikerült: Növényi Norbi és Kocsis Feri győzött, Tóth Pista és Rácz Lajos második lett, volt bronzérmünk is.

Moszkva, a kificamított váll, és a folytatás

• Az én formám hanyatlott, és a második meccsen a vállam kificamodott. Láttam már ilyet, láttam, hogyan rakják helyre, visszatettem, nagy fájdalmak következtek az injekciók ellenére, éjszaka már csak ülve tudtam létezni, majd ezután még két meccset megnyertem egy lengyel, és egy mongol fiú ellen – a világ legjobb hat birkózója között voltak -, és ennek tetejébe jött a két ősi ellenfelem, a bolgár Abilov és a szovjet Aracilov, őket a világbajnokságon kétvállal vertem, de az olimpián nem tudtam győzni ellenük, és „csak” harmadik lettem, de hát ilyen a sors, egyszer ad, egyszer elvesz.

Az örök kérdés…
… nem más, mint az: mi az oka, hogy Kovács Istvánon kívül más magyar szabadfogású birkózónak nem sikerült világbajnoki címet nyernie az elmúlt évtizedekben. István készen állt a válasszal:

• Igaz, hogy még az 1936-os berlini olimpián Kárpáti Károly és Zombori Ödön is szabadfogásban győzött, majd ’48-ban Bóbis Gyula nyert, de lehet, hogy az alkatunknál fogva, de inkább olyan meggondolásból mozdultunk el a kötöttfogás felé, hogy ott – és ezért biztos sokan megköveznek – könnyebben lehetett eredményeket elérni a világversenyeken. Ha feltűnt egy tehetséges gyerek, igyekeztek a kötöttfogás felé terelgetni.

Az MBSZ új alelnökeként figyelemmel követi az új tehetségeket, és még azt is vallja Kovács István, hogy van Lőrincz Tamás-léptékű tehetség a szabadfogásban is, de mivel nem ő a szakmai alelnök – hanem Komáromi Tibor -, ezért ebben a kérdésben a végső döntéseket más szakemberek hozzák meg, mindenesetre egészséges viták dúlnak.

• Persze, ha én birkózásról beszélek, akkor a szabadfogásról beszélek, és ilyenkor mintha tőrt forgatnék Komáromi Tibiben, aki háromszoros világbajnok, kötöttfogásban.

Kovács Istvánban maradt némi hiányérzet, hiszen nem sikerült olimpiai bajnoki címmel megkoronáznia a pályafutását, de végül is nem elégedetlen. Mindig előre nézett, mindig újítani akart, a civil életében is megtalálta a helyét. Alkotó ember, az újjáalakult elnökség tagja lett. És még valami: birkózószőnyeget gyárt, nagy-nagy sikerrel, hiszem például az Egyesült Államok központi edzőtáborában, Colorado Springs-ben Kovács István szőnyegein folyik a munka.

És hogy itthon miért nem látunk Kovács-féle szőnyegeket lépten-nyomon? A válasz meghallgatható a Kovács István szabadfogású világbajnokkal készült beszélgetésben.

A címe: Arcvonások.
A helye: Kossuth Rádió
És ahol ismét meghallgatható:  www.mediaklikk.hu/kossuth