Aranypillanatok, Sastin Marianna

2015. 03. 21., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: DHP

Eddig a mosonmagyaróvári születésű Sastin Marianna írta a magyar női birkózás legszívmelengetőbb fejezetét: ő az első világbajnokunk! Az 59 és a 63 kilósok között is tudott korábban vébé és Európa-bajnoki érmeket nyerni – három ezüstöt és négy bronzot -, de az arany még hiányzott a tarsolyából. Egészen 2013 szeptemberéig kellett böjtölnie, de akkor Budapesten, a Papp László Sportarénában az 59 kilósok között végigszáguldott a mezőnyön.

Sötét felhők gyülekeztek…
„Egyértelműen a budapesti világbajnoki címem a legértékesebb az eddigi pályafutásom során. Addig hétszer állhattam már dobogón a felnőtt világversenyeken, de először 2013-ban tudtam győzni. Ez volt az első, és remélem, nem az utolsó aranyérmem. Talán azért is különösen értékes a világbajnoki első helyezés, mert a 2013-as év nagyon nehezen indult, mindkét vállam begyulladt, alig tudtam mozgatni a kezemet. Először a bal, majd a jobb vállam ment „gallyra”, és sokáig azt sem tudták, mi a baja a jobb vállamnak, de aztán a gyógytornászomnak sikerült annyira rendbe hoznia, hogy újra tudtam birkózni. Neki, vagyis Moldvai Ildikónak rendkívül sokat köszönhetek, korábban a térdemmel is ő foglalkozott, a gerincemet is rendben tartja. Óriási szerencsém volt, mert amikor elkezdtük a közvetlen felkészülést a vébére, már használható volt a vállam.”

Marianna, a lefegyverző
„Készen álltam a küzdelemre a saját, és azon a szeptemberi napon úgy mentem fel a szőnyegre, hogy jöhet bárki, én azt összeverem. Kirobbanó formában birkóztam. A döntő azért is volt emlékezetes és különleges, mert az egész budapesti világbajnokságon akkor vezettek ellenem először, ráadásul negyven másodperccel a vége előtt. Úgy alakult, hogy 2-2-re egyenlített a bolgár ellenfelem, és Tajbe Juszein az utolsó akciójával győzelemre állt. Szerencsére viszonylag hamar, húsz másodpercen belül újra megszereztem a vezetést. Igazából 2-2-nél sem estem kétségbe, hiszen birkózásban a negyven másodperc nagyon hosszú idő. Egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy vesztesen hagyjam el a szőnyeget. Kizárt dolognak tartottam, mert amikor Tajbe egyenlített, kinéztem az órára, megnyugodtam, hogy van még idő, és ezután még egyszer el tudtam dobni. El is dobtam, és abban a pillanatban kiszakadt belőlem egy üvöltés. Húsz év munkája volt benne abban a dobásban, és abban a döntőben. Utána két-három nap is eltelt, mire leülepedett bennem, és felfogtam, hogy úristen, én egy világbajnoki döntőt nyertem meg!”