Aranypillanatok, Ritter Árpád

2015. 05. 07., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Ritter Árpád a magyar szabadfogású birkózás kiemelkedő egyénisége volt az elmúlt másfél évtizedben, hiszen rajta kívül csak Bánkuti Zsolt tudott világversenyt nyerni ebben az időszakban a fogásnem kiválóságai közül, ha nem számítjuk a női világbajnokot, Sastin Mariannát. Árpád a 74 kilogrammosok súlycsoportjában kétszer is felállhatott az Európa-bajnoki dobogó legmagasabb fokára. 2002-ben Bakuban, 2003-ban pedig Rigában játszották el a tiszteletére a Himnuszt. Az ő aranypillanatai legendák legyőzéséhez kötődnek, miközben Ritter Árpád maga is a szabadfogás klasszikusai közé emelkedett. Tegyük még hozzá, hogy világbajnoki ezüstérmes, és három olimpián is szőnyegre lépett.

Mit neki Leipold!
„Azt hiszem, 27 éves koromra értem meg és értem be annyira, hogy joggal pályázhattam egy világverseny aranyérmére. A 2002-es Európa-bajnokságot Bakuban rendezték meg, és akkor fogytam le először 74 kilóra, mert ez volt az új súlycsoport a 76 kiló után. Nagyon kínlódtam. Amikor Baku felé utaztunk, Isztambulban szálltunk át, ott, a reptéren, Törökországban arra gondoltam, hogy nem fog sikerülni, de végül átbillentem a holtponton, és iszonyú nehezen sikerült hozni a súlyomat. Az első meccsemen egy angol fiút győztem le könnyedén, azután egy bolgárt kissé nehezebben – 2-1 lett a vége -, és ezt követően jöttek a fontos mérkőzések. A négy közé jutásért a világ-, és Európa-bajnok német Alexander Leipolddal birkóztam, akitől korábban már háromszor kikaptam, nem tudtam még legyőzni. No hát Bakuban is összecsaptunk, és 2-0-ra vezetett, de kevesebb, mint egy perccel a vége előtt következett az „aranyfordulat”, lábra jött, én védtem, majd támadtam, bebillentettem, 3-2-re fordítottam, és akkor nagyon kevés idő volt hátra,  Leipold már semmit sem tudott csinálni. Életemben először vertem meg.  Elmondhatatlanul nagy lökést adott nekem ez a győzelem a továbbiakhoz, és talán már könnyebben ment az orosz Iszagadzsijev elleni elődöntő, aztán furcsamód a döntő is, ahol a fehérorosz Gajdarov-val birkóztam. Az összekapaszkodások után tudtam akciókat indítani, egy mögékerüléssel és egy ledöntéssel nyertem meg végre az Európa-bajnokságot, de a Leipold elleni összecsapás él bennem legélénkebben: az jelentette az aranypillanatot, a nagy skalpot, és persze azt, hogy legyűrtem a legendát. Akármennyire hihetetlen, de ez a győzelem az egész későbbi pályafutásomra hatással volt. A sors a következő évben újra összehozott Leipolddal a rigai Európa-bajnokság döntőjében, de addigra már átszakadt az a bizonyos lelki gát, és - akár csak Bakuban – újra megvertem 3-2-re.”

Szajtyijev sem úszta meg
„A 2002-es Európa-bajnokság megnyerése, pontosabban Leipold legyőzése után már elhittem, hogy bárkit megverhetek, és talán ennek is köszönhetek egy másik aranypillanatot, ami a háromszoros olimpiai bajnok, és hatszoros világbajnok Buvajsza Szajtyijevhez köthető.  Ez a csecsen – orosz versenyző tulajdonképpen junior koromtól kezdve egészen a pályafutásom végéig „elkísért” (vagy kísértett?), nagyon sokszor kikaptam tőle, de 2007-ben fordult a kocka, igaz, hogy nem egy világeseményen, hanem Lengyelországban, egy nemzetközi versenyen legyőztem a súlycsoport koronázatlan királyát. Azon kevesek közé tatozom, akiknek sikerült Szajtyijev fölé kerekedniük. Mindkét menetben a vége felé – amint azt válogatott edzőmmel, Gulyás Pistával megbeszéltük – lábra mentem, levittem egy-egy pontért, neki pedig már nem maradt ideje visszatámadni. Mit mondjak, büszke vagyok erre a sikerre is.”