Aranypillanatok - Kovács István

2015.02.16. írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Kovács István kétszeresen is első: ő szerezte szabadfogásban a magyar birkózósport első világbajnoki aranyérmét, 36 esztendővel ezelőtt, San Diego városában. Még ugyanebben az évben, tehát 1979-ben Európa-bajnoki ezüstéremmel nyitott, ezután következett a dicsőséges vébé. A moszkvai olimpián is felállhatott a dobogóra – a 82 kilósok között vállsérülése ellenére a harmadik helyet harcolta ki. Szóval még az is lehet, hogy egy bronz szebben is csilloghat, mint egy aranyérem?

Győzelemmel felérő döntetlen Hegedüs Csaba ellen
„ Sorsdöntő mozzanat történt a pályafutásomban 1970-ben. Akkoriban verseny- és vetélytársak voltunk Hegedüs Csabával, aki abban az időben még szabad- és kötöttfogásban egyaránt birkózott, egy súlycsoportban küzdöttünk. Húsz évesen úgy nyertem meg az első országos bajnoki címemet szabadfogásban, hogy döntetlent birkóztam Csabával, és testsúlykülönbséggel végeztem az első helyen. Számomra ez meghatározó élmény volt, szerintem neki is, hiszen ezután végképp a kötöttfogás felé fordult, és nem is akárhogyan. A következő évben 82 kilóban megnyerte a szófiai világbajnokságot. Végképp eldőlt, hogy én szabadfogásban, ő meg kötöttfogásban képviselheti hosszú ideig a magyar színeket a válogatottban.”

A végeredmény: csillogás San Diegóban
„A sorsunk 1978 végén újra összefonódott, mert Csaba személyében új szövetségi kapitánya lett a válogatottnak. Valami hihetetlen szuggesztív erővel rendelkezett. Nem a birkózás ábécéjét tanította meg a válogatott versenyzőknek, hanem képes volt arra, hogy a bennünk lévő tudást – esetleg annál többet is – kihozza belőlünk, magyarán elhittük azt, hogy lehet még többet edzeni, még koncentráltabban versenyezni. Ő hozta ki belőlem is azt az 1979-es világbajnokságon, San Diegóban, ami már korábban bennem volt.  A 82 kilogrammosok súlycsoportjában már a hetvenes évek közepén kialakult egy öt versenyzőből álló csapat, amelynek tagjai közül bárki fel tudott állni a dobogó legfelső fokára világversenyeken. Az időközben törökké lett bolgár Abilov, az olimpiai bajnok amerikai John Peterson, a nyugatnémet Seger, a szovjet Aracilov, és jómagam. Mielőtt a nagy aranypillanatról, a san diegói diadalról beszélnék, közbevetem, hogy 1978-ban megsérült a nyakam, így csak negyedik lettem a vébén, amelyet Peterson nyert meg Aracilov és Seger előtt, ezután jött kapitányként Hegedüs Csaba, aki valami irdatlan munkát végeztetett el velünk, és az eredménye már a ’79-es Európa-bajnokságon meglátszott, ezüstérmes lettem. Ezzel az „előélettel” jutottam el San Diegóba, ahol azt vettük észre, hogy tarolnak a kötöttfogásúak: nyert Rácz Lajos, Tóth Pista, Kocsis Feri, következett az ünneplés a szállásunkon, de erre azt mondtam, maradjatok csendben, ne gondoljátok, hogy ezzel be van fejezve, én is nyerni fogok!  Másnap jött is az első meccsen a szovjet Aracilov, de két perc elteltével kétvállra fektettem. Mindenki csodálkozott, nem akarták elhinni. A nagy ötösből Abilov következett. Úgy ledaráltam, hogy a harmadik menet közepére szabályosan térdre esett kimerültségében, végül őt is tussal győztem le. Eljutottam a hármas döntőig, ahol egy ponttal kikaptam Petersontól, majd az amerikai birkózott Aracilovval.  Érdekes szituáció alakult ki, mert a szovjetet két évvel korábban legyőztem, és azzal el is vettem tőle a világbajnoki címet, egyszóval ha Aracilov az utolsó meccsen kikap, én már nem lehetek világbajnok, de nem kapott ki!  Legyőzte Petersont, így az én nyakamba akasztották az aranyérmet. Fel sem fogtam, hogy Magyarország első szabadfogású világbajnoka lettem, csak másnap döbbentem rá. Sajátságos aranypillanat volt ez, meg kell hagyni.”

A moszkvai bronz, ami aranyat ért
„A világbajnoki győzelem megérlelt engem testileg-lelkileg, és akkoriban mindenki a magyar módszerre volt kíváncsi, elájultak az eredményességünkön, hozzánk akartak jönni edzőtáborba. Ha San Diego előtt száz százalékot teljesítettünk az edzésmunkában, akkor a moszkvai olimpia előtt százhúsz százalékot akartunk elvégezni, mert mindannyian olimpiát szeretünk volna nyerni. Megéreztem én is a győzelem mámorát, de az újabb aranyérem nem jött össze. Az olimpián már a második mérkőzésemen kificamodott a vállam, aztán visszaraktam, végül itthon az olimpia után kiderült, hogy izomszakadást szenvedtem. Ennek ellenére megnyertem azt a bizonyos második meccset, majd beinjekcióztak, és gyakorlatilag egy kézzel birkózva jutottam be a hármas döntőbe Abilov és Aracilov mellé, akik legyőztek, ezzel együtt mégis harmadik tudtam lenni. Tudom, furcsa, de tekintettel a körülményekre ezt a moszkvai bronzérmet magasabb polcra helyezem, mint a világbajnoki címemet.”