Aranypillanatok, Kocsis Ferenc

2015. 04. 13., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Kocsis Ferenc. A Csikó. Olimpiai, világ-, és Európa-bajnok. Megcsinálta tehát a birkózó Grand Slam-et, ami rajta kívül a magyar versenyzők közül csak Varga Jánosnak, Kozma Istvánnak, Hegedüs Csabának és Farkas Péternek (figyelem, Kocsis-tanítvány!) sikerült. Összesen nyolc érmet szerzett a világversenyeken, tagja volt a San Diego-i aranycsapatnak, négyszer lett Európa-bajnok, és Moszkvában, az olimpián is felállhatott a dobogó legmagasabb fokára. A Nemzetközi Birkózó Szövetség a halhatatlanok közé választotta. Kemény súlycsoport volt az övé, kötöttfogásban, a 74 kilósok között sikert sikerre halmozott. Kocsis Ferenc „éremhadjárata” 1977-től 1983-ig tartott. És mégis: érdekes módon inkább egy ezüstérmet emleget, mert szerinte az 1978-ban, Mexikóvárosban elért második helye, és a vele szemben elkövetett csalárdság röpítette őt az igazi csúcsok felé. Elmondja, mi is történt.

Lélekpróbáló galádság és erkölcsi győzelem Mexikóban
„Tíz évig voltam válogatott, 1973-tól 1983-ig, és ebben az évtizedben az egyik legnagyobb motiváció, sikerélmény a világbajnoki cím megnyerése volt ’79-ben. Akkor San Diegóban nyertem, de egy évvel korábban történt valami a mexikóvárosi vébén, ami döntő módon befolyásolta az életemet, a pályafutásomat, a birkózással kapcsolatos gondolkodásomat.  Akkor, Mexikóban kilenc másodperccel a döntő vége előtt leléptettek a szovjet ellenfelemmel szemben, pedig fölényesen vezettem! Tudom, hogy furcsa, de ez az eset valami hihetetlen plusz erőt adott nekem, pedig mindenki tiltakozott, a szövetségi kapitány, Gurics György is háborgott, dühében bevágta a törülközőt a szőnyegre ilyen igazságtalanság láttán. Tényleg elcsalták a meccset, de én ebből tudtam meríteni, ebből tudtam továbblépni. Elviseltem a méltánytalanságot, azt gondoltam, hogy én bizony nem megyek a folyónak, és inkább elkezdtek a korábbinál is keményebben dolgozni, miközben azt hajtogattam: még egyszer nem kerülhetek ilyen helyzetbe. A mexikói ezüstig már világbajnoki bronzot és Európa-bajnoki címet is szereztem, de én világbajnok akartam lenni.  És most térjünk vissza a meccs végéhez. Kiabálnak nekem a szurkolók, versenyzőtársak, hogy Csikó!  Csikó!,  ünnepelnek, visszaszámolnak: tíz…kilenc… erre jön az állj! vezényszó a bírótól, aztán az intés. Leléptettek, az orosz meg ott állt a szőnyegen, az én kezemet emelte a magasba, az esti banketten meg – becsületére legyen mondva - oda akarta adni nekem az aranyérmét. Tudta jól, hogy csalás történt. Nagyon megkeményített az eset. Csodák nincsenek, a munkában rátettem még egy lapáttal, jött a ’79-es San Diego-i vébé, a bukaresti Európa-bajnokság, azután meg a moszkvai olimpia, győzni tudtam mindegyiken a sűrű 74 kilóban.

Kiss Feri volt a klubedzőm a Ganz- Mávagban, de nem is elsősorban vele beszéltem át a dolgokat. Egyszerűen nem duzzoghattam, nem sértődhettem meg, otthon tízen voltunk testvérek, szinte mindenért meg kellett küzdenem, én is felvettem a kesztyűt, mondván, hogy majd egyedül megoldom a problémákat.  Azért persze, nyilván odafigyeltem az edzőmre is, aki azt mondta: tehetséges vagy, de ahhoz, hogy lebontsd a falat, te kellesz, a gondolkodásod, az elszántságod, a hited, egyszóval magadból tegyél hozzá valamit. Ez a legfontosabb.”

A moszkvai beteljesedés
„Jó értelemben véve fafejű voltam és makacs, mert 1978-ban elhatároztam, hogy ezután mindent megnyerek. Ettől azután sem tágítottam, amikor megkaptam azt a bizonyos pofont Mexikóban. Moszkvában, az olimpián az a szovjet Bikov volt az ellenfelem, aki négy évvel korábban, Montreálban aranyérmet nyert. Én 1977-ben már legyőztem őt, és ’80-ban is. Azért gondoljunk bele, az orosz olimpiai bajnokkal birkóztam, orosz közönség előtt a moszkvai játékok döntőjében. Nem mondom, bennem volt a zabszem, na, itt aztán nagyon oda kell tenni magam, mondogattam magamban. A közönség pedig zúgott, kiabált: Bikov!, Bikov!, de hát, ugye, korábban már megvertem, és – nagyon furcsa dolog ez – a bőrén éreztem, hogy sikerült megfognom, nem tudott  velem semmit sem csinálni. Úgy megtámadtam, úgy megráztam, hogy szinte össze akart esni előttem. Nem jöhetett más bírói ítélet: Bikovot leléptették. A saját hazájában leléptették az olimpiai bajnoki címvédőt, tehát ez azt jelenti, hogy sokkal jobbnak kellett lennem nála. Sikerült, és ezzel vált teljessé a pályafutásom.”

Három a magyar igazság, egy a ráadás
„Budapesten, az 1983-as Európa-bajnokságon a kutyakemény világ-, és Európa-bajnok lengyel Andrzej Supronnal birkóztam, és nagyon kevéssel a vége előtt leküldtek térdelőállásba, amikor eljött a nagy pillanat – nevezhetjük aranypillanatnak is.  Meg akart forgatni, de én valahogyan kicsusszantam belőle, rajta maradtam a hídján, és belefogtam a hídba. Akkor 2-1-re vezettem, de ha megforgat, Supron az Európa-bajnok.  Egy másodperc töredéke volt, ő már el is hitte, hogy megcsinálta a fogást. Ekkor leptem meg, és kis híján tus lett a vége. Óriási pillanat volt, mert egyrészt itthon, hazai közönség előtt tudtam megcsinálni, másrészt ezzel lettem négyszeres Európa-bajnok.”