Aranypillanatok, Bánkuti Zsolt

2014.12.14. írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

1999 decemberében leégett a Budapest Sportcsarnok, amely egyebek között a következő áprilisban szabadfogású Eb színhelye lett volna. A magyar szövetség előremenekült: nem lépett vissza a rendezéstől, hanem monstre programot telepített át – a Körcsarnokba, a Nemzeti Sportcsarnokba, az Olimpiai Csarnokba és az Operaházba. Utóbbiban – Hegedüs Csaba extravagánsnak tűnő ötlete nyomán – a nyitó ünnepséget tartották, a Körcsarnokban az Eb-t, a többi létesítményben pedig a 2000 gyerek birkózik 2000-ben című tömegversenyt, a világ ámulatára. Amikor aztán a 2001-es Eb házigazdájától, Lengyelországtól elvették a rendezés jogát, ez a kontinensbajnokság is Budapestre került, az előző évi vagány bevállalás és a tökéletes rendezés gyümölcseként. (Sz. I.)

A helyszín: Budapest, Körcsarnok. 2001 áprilisát írtuk, amikor Bánkuti Zsolt Európa-bajnoki címet szerzett a szabadfogás 58 kg-os súlycsoportjában. Ezzel hosszú böjtöt szakított meg, hiszen 18 év után örülhettünk ismét magyar kontinensbajnoki címnek a fogásnemben. Előtte, 1983-ban a nehézsúlyú Balla József győzött, ugyancsak Budapesten. Bánkuti Zsolt – aki manapság a szabadfogású kadet válogatott és a Csepel SC vezetőedzője – két aranypillanatot idéz fel, úton az Eb-aranyérem felé.
 

És jött a felrúgás…

„Úgy gondolom, nálam többet senki nem edzett a válogatottban, és a 2001-es budapesti Európa-bajnokságra még többet készültem, mint általában, a keretedzések végén mindig engem kellett kizavarni a teremből, szinte rámoltották a villanyt. Az Eb előtt nem voltam benne biztos, hogy megnyerem a versenyt, de hát jól ment a birkózás.
A szlovák Safanekkel küzdöttem az elődöntőben. Jól ismertem, mert abban az időben is sokat edzőtáboroztunk a szlovák csapattal. A meccsen a keresztbe kapaszkodásig jutottunk, nekem kellett megcsinálnom, de nem nagyon szerettem. Nem azt mondom, hogy menekültem előle, csak hát az alkatomnál fogva nekem nincsenek olyan hosszú karjaim, és ez nem előnyös a kapaszkodásban. Ha lehet, kerültem ezeket a szituációkat, pedig sokat gyakoroltuk a közös felkészülés során a kötöttfogásúakkal. A sors azonban úgy hozta, hogy jött a bekapaszkodás, és tudvalévően a szlovák srác általában jól oldotta meg az ilyen helyzeteket. Jól ismertük egymást, tehát valami váratlant kellett húznom.
Azt a fogást választottam, amit Repka Attila csinált meg a barcelonai olimpia döntőjében Dugucsijev ellen, azaz amikor felemeled az ellenfeledet, az egyik lábaddal belépsz az ő két lába közé, és azzal már rúgod is fölfelé. Kötöttfogásban ez kissé necces a lábhasználat miatt, de én Safanekkel szemben a keresztfogásból ezt a „felrúgást” választottam, kaptam is érte három pontot, megfordítottam a mérkőzést, hosszabbításban 4-2-re nyertem, és ezzel bejutottam a döntőbe.
Azért is volt jó érzés, mert egyrészt visszavágtam a szlovák fiúnak a korábbi vereségért, másrészt pedig végigvittem ezt a „nem-szeretem” keresztfogásból induló akciót.”
 

Az aranyért roppanó térd

„A döntő előtt roppant nyugodt voltam, és azt éreztem, hogy ezen az Európa-bajnokságon én nem kaphatok ki. Mindenestre az ukrán Fedorisin elleni aranymérkőzés azért is emlékezetes a számomra, mert sérülten birkóztam, a korábban műtött térdem vacakolt. Egy alkalommal lábra támadtam, kikaptam az ukrán lábát, szinte felvettem a vállamra, külső gáncsot akartam csinálni, de abban a pillanatban éreztem, hogy rosszul léptem. Kimozdult a térdem, szerencsére vissza is ugrott a helyére, de közben sem engedtem el a lábát, aztán a második kísérletre csak kirúgtam a másik lábát, kaptam is érte három pontot, és – mint kiderült – ez az akció aranyat ért, 4-1-re nyertem meg a döntőt.
Még most is hallom a zsúfolásig megtelt Körcsarnok üdvrivalgását, egyszerűen beleborzongok, felemelő érzés volt.”