Áprilisi hídemberek – Polyák Imre és Kozma István

2015. 04. 17., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MBSZ archívum, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Két gigász, két legenda. Polyák Imre, a 63 kilós, és Kozma István, az emberhegy. Hídemberek voltak.

Példát adtak, és a kezünkbe mércét azzal, hogy nagyot alkottak. Nemcsak illik, hanem kell is emlékeznünk rájuk, és különösen most, áprilisban, Szent György havában, amely eredendő szeszélyessége folytán egyiküket nekünk adta, a másikat meg elragadta. Polyák Imre – akit az elmúlt évszázad birkózójának választottak – április 16-án született, Kozma István – az egyetlen kétszeres olimpiai bajnok magyar birkózó – április 9-én hunyt el autóbaleset következtében.

Születés 1932-ben, és halál 1970-ben.
Mintha egy másik híd ívelné át a létezés körforgását.

Hm, április… A világ legismertebb magyarja, Puskás Ferenc a második napján látta meg a napvilágot, míg a legnagyobb magyarnak nevezett államférfit, Széchenyi Istvánt 8-án vitte magával a tavaszhó. Hídemberek mindahányan. Pillérek. Támaszkodni lehet rájuk, ha önmagadat keresed, ha meríteni akarsz büszkeséget, hitet, alázatot, magyarságot.

Polyák és Kozma. A Báró meg a Pici. A birkózószőnyeg nagy harcosai. Ott, ahol nincs mellébeszélés, mert rögtön repülsz, ha az ellenfeled megérzi a gyengeségedet. Ott, ahol a híd már a kétségbeesés, talán az utolsó menedék a tus előtt, ott, ahol a hidat be lehet törni, de ők ezt nem engedték. Nem engedhették meg maguknak. Polyák Imre erős volt, bitang erős, mert hát hogyan is tudhat valaki egy ezüstöt arannyá fényesíteni? Ő az 1952-es helsinki olimpián kezdte, Melbourne-ben folytatta, Rómában ismételt: ezüst, ezüst, ezüst.  Aztán 12(!) év elteltével Tokióban mégis feljutott a csúcsra, az időközben megszerzett három világbajnoki cím csak csodálatos mellékzönge, legalább is számára.

Tokió, a nagy sorsfordulók városa, ami újra összefűzi a két óriást, hiszen Polyák pályája ott teljesedett be, míg az ifjú Kozma akkor győzött először a nyári játékokon, közvetlenül a térdsérülése után.

Polyák tizenegy, a bohém Kozma tíz éremmel fényeskedik, ha csak a felnőtt világversenyeket tekintjük, beleértve a főiskolai vébét is. Akad olyan, aki azt mondja, kit érdekel már a régi idők birkózása.  Egyszóval van okunk azt feltételezni, hogy Lőrincz Tomi, Bácsi Peti, Kiss Balázs, Sastin Marianna minden nagy tette negyven év múltán eltűnik a semmibe?  Voltaképpen elég, ha az éppen a kezem ügyébe eső aktuális gépen megnyomok egy gombot: d e l e t e. Törlés, hogy már ez se zavarjon minket? Lehet, hogy így lesz.

Én mégis hiszek Polyákban, Kozmában, és hiszek Sütő Andrásnak, aki hídember volt a javából. Ő ekképp vélekedett: „Addig élünk, amíg módunkban áll visszatekinteni.”