Világbajnoki szomszédolás

2014. 07. 12., írta: Szekeres István, fotót készítette: Internet, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Magyarok is szerepet kaptak a kedden rajtoló szlovákiai kadet-világbajnokság rendezésében. A közelmúltban kis, szakértői csapat látogatott a helyszínre, amely kedvező benyomást tett. Ezt idézzük fel írásunkban, amelyben bemutatjuk a színhely néhány ismérvét is.

Amikor Simita Zsolt elindította a szövetség mikrobuszát, megkérdeztem: „Akkor most irány Snina?” „Nem – válaszolta. – Irány Humenné.” Reklámszöveg ihlette a reakciómat: „Hova máshova?...” Hiszen ha a maroknyi magyar csapat a sninai kadet-világbajnokság színhelyére indul, miért is ne Humenné lenne az úti cél?

Még nem hagytuk el Pestet, amikor a dolog azért már a helyére került. Snina pályázta meg a rendezési jogot, de azzal, hogy magát a versenyt viszont Humenné Téli Stadionjába, azaz jégcsarnokába viszi. Így aztán a nemzetközi versenynaptárban Snina szerepel, de a vébé logóján már mindkét település neve látható.

A két kisváros alig húsz kilométerre fekszik egymástól Kelet-Szlovákiában, nagyjából Sátoraljaújhely fölött. Mindkettőnek van magyar neve is, de egyik sem magyar település, a harmincötezres Homonnának a legutóbbi népszámlálás adatai szerint hatvanegy magyar lakosa van, a húszezres Szinnának egy sem. Snina-Szinnában laknak a versenyzők, onnan buszoznak át szűk félóra alatt Humenné-Homonnára, a vébé helyszínére.

A mikrobuszban és a szlovákiai rendezésben is „vezető pozíciót” betöltő Simita Zsolt mellett szomszédolásra indult a Vetítés Kft. Komáromi Endre vezette stábja: ők a mérkőzések rögzítésének, kivetítésének és más elektronikai trükköknek a mesterei, ők teremtik meg a challenge-visszanézések feltételeit is.

Magam sem turistaként tartottam a társulattal, hanem mint a vébé sajtófőnöke. A felkérés természetesen végtelenül megtisztelő, de tisztában vagyok azzal, hogy a megtiszteltetés mindenekelőtt a magyar birkózásnak szól.

Alig két órát töltöttünk a Téli Stadionban, ennyi ideig lehetem közeli szemtanúja a rendezői-szervezői profizmusnak.

Öröm volt nézni Simita Zsolt felkészültségét és gyakorlott tájékozódását. Az egyelőre tök üres, hatalmas jégkorong-pályán úgy igazodott el a majdani méretek között, hogy az szinte hihetetlen. Támpontként még egy árva szék sem szolgált, de felvetette, hogy „itt ez a kis rész nem lesz elég az átjárásra annyi embernek.” Feltett rövid, lényegbe vágó kérdéseket, a neki szólókat pedig kapásból és megnyugtatóan válaszolta meg.

Vetítésék eközben főpróbát tartottak. Megvolt a helye a hatalmas kivetítőnek, ahova végül – ha nem is könnyen – feltornázták; de most már megvan a tapasztalat, és amikor kitelepülnek, percek alatt csinálják meg ugyanazt. Laptopok, huzalok, mindenfélék társaságában olyanok, mint a bűvészek, pedig ők is „csak” profik a szakmájukban, akik nélkül nem lehet igényes versenyt rendezni otthon, s a jelek szerint Szlovákiában sem.

A házigazda profi Radnóti József, akinek a kezében van a világbajnokság lebonyolítása. A beavatottságát, a nagy szakmai rutinját nem tudom jobban érzékeltetni, mint a velem folytatott diskurzusával. Három oldalon foglaltam össze a sajtó munkájával kapcsolatos feladatokat néhány héttel korábban, hát, van elég – ilyenkor látni. „No, Pistukám – fordult hozzám egyszer csak –, figyelj ide…” És elkezdte mondani, hogy melyik feladatot hogy oldják meg, mit hol találnak az újságírók. Sorolta, anélkül, hogy a sűrűn teleírt papírok a kezében lettek volna. A fejében volt viszont az összes részletkérdés, a megvalósítás módjával egyetemben.

Józsi régi ismerősünk, nagyszerű fickó, jó barát. A rimaszombati Lokomotíva elnökhelyettese, ő írta alá Horváth Bélával is azt a megállapodást, miszerint a klub csatlakozik az Abaújszántó központú, regionális Mr. Tus-sportiskola projektjéhez. Azt mondja, a Lokomotíva név ma már csak a vasúttal való kapcsolat emlékét őrzi. Ingyen vonatozhattak a versenyekre. A kedvezmény régen megszűnt, más közük pedig nem volt a társasághoz. És mivel a vasút Szlovákiában annak idején nem épített és nem tartott fenn sportlétesítményeket, nekik nincsenek is olyan áldatlan vitáik fenntartásról, tulajdonról, mint amilyenek nálunk előfordulnak.

Maga a jégcsarnok – nem találok rá jobb szót – méltóságteljes. Széles karéja szinte lustán terül el, nem sajnálták tőle a helyet. Hatalmasnak látszik, pedig „csak” kétezer-ötszáz néző foglalhat helyet benne, igaz, kényelmesen. Mivel a fő sportága, a hoki jelentős infrastruktúrát igényel, birkózóverseny rendezésére is tökéletesen alkalmas.

Arra ugyan soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az üvegkalitka (a zsűriasztallal és – pláne – a büntetőpadokkal) tölti be a sajtóterasz szerepét. De a megoldás ötletes és célszerű. Csak jelzem: ott dolgozik majd Tollár Dániel, honlapunk szerkesztője is, aki – mint azóta kiderült – a helyszínről küldheti a tudósításait.

A csarnok egyik oldalsó kapuja, amelyen a jégcsináló rollba közeledik ki-be, a szomszédos sportcsarnokra nyílik. Talán húsz métert kell menni odáig. És kell is, mert ott lesz az akkreditálás, a küzdőterén pedig a bemelegítés és a mérlegelés.

A kis magyar stáb is ott fejezte be a látogatását. Holnap reggel viszont ismét útra kel a már ismert, megkedvelt helyszínre.

Immár éles bevetésre.