Rudi bácsi embersége örök társunk marad
2016. 05. 26., írta: Szabó Sándor / Deák Zsigmond, fotót készítette: Internet, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Ha alapul veszünk egy klasszikus, régi, tíztagú magyar birkózó-válogatottat, akkor tegyük oda hozzá gyorsan tizenegyediknek Palócz Rudolfot. A technikai vezetőt, a mindenest. Illetve: a Mindenest. Akinek halálhíréről értesülve Kocsis Ferenc olimpiai bajnokunk megjegyezte: „Ilyen ez. Jövünk, és megyünk.”Életének 89. életévében elhunyt Rudi bácsi, akiről még a csecsszopók is tudták, hogy valóban mindent elkövetett a birkózásért. Sőt, annál többet is.Bíróként több mint harminc világ- és Európa-bajnokságon működött közre, emellett három olimpián is járt, és 31 évig volt a magyar válogatott technikai vezetője.
Nem véletlen, hogy 2004-ben MOB-díjjal tisztelték meg az idős embert.
Ő az, akiről rosszat aligha mond bárki is.
- Annak idején, amikor a DVTK-nál edzősködtem, a Vasasnál dolgozott technikai vezetőként, és akikkel kapcsolatba került, azok csakis szépeket mondtak róla - emlékezik Gutman József. – Valóban az a ritka ember, akinek nem volt ellensége. Játékvezetőnek sem volt akárki.
Rudi bácsi élete utolsó éveit a Magyar Református Szeretetszolgálat gondoskodásának köszönhetően a Református Idősek Otthonában töltötte.
Humor dolgában verhetetlen volt. Amikor az 1980-as moszkvai olimpián Növényi legyőzte a román Dicut, és aranyérmes lett, Rudi bácsinak éppen egy másik meccsen akadt dolga. Utóbb úgy emlékezett, azon a másik szőnyegen siettette a gyors két vállat azért, hogy mehessen Növényit üdvözölni. A másik kedvence az 1980-ban szintén ötkarikás első Kocsis Ferenc volt.
- Megtisztelő, ha azt hallom, hogy Rudi bá’ kedvelt - említi Csikó, azaz Kocsis Feri. – Kivételes humorral áldotta meg a Teremtő, embersége utánozhatatlan. Ha éppen egy munkás hétköznapon már nem volt erőm például a kocsim valamelyik baját elintézni, vitte a slusszkulcsot, és megoldotta.
S állandóan viccelődött, így öntött lelket egy-egy esetleges vereség után szomorkodó magyar birkózóba. Miután befejezte a bíráskodást, a magyar válogatott mellett fáradozott technikai vezetőként, afféle ezermesterként.
- Sose feledem, 1978-ban, amikor Mexikóvárosban elvették tőlem a vb-aranyérmet, ki nem fogyott a vigasztaló szóból. Azt meg kiemelkedően becsültem benne, amikor a magyar játékvezetői karban is elévülhetetlen nevet szerzett magának. De hát nincs mese, jövünk és megyünk.
Palócz úrról meleg szavakkal emlékezik Szőnyi János egykori szövetségi kapitány is.
- Minden vonatkozásban alárendelte magát a birkózásnak, azért élt – és sajnos meghalt. – Nem volt olyasmi, amit ne lehetett kérni tőle, ettől vált nélkülözhetetlenné, kikerülhetetlenné – emelte ki a szakember.
- Egy alkalommal, amikor két hetet töltöttünk Havannában, és már mindenki várta a hazatérést, Rudi bácsi hirtelen beállított a reptéri tranzitba, és angyali nyugalommal közölte: „Srácok, éppen most jövök Náncsi néni étterméből. Itt van a közelben, te jó ég, micsoda zöldborsólevest ettem, majd mellé palacsintát is.”
Ültünk, és nagyokat nyeltünk, annyira vártuk a hazai ízeket.
Mi meg csak ülünk, és nyeljük a könnyeinket, noha tudjuk, tényleg csak két dolog biztos az életben.
Jövünk, majd megyünk.
De Rudi bácsi után örökké velünk marad az Emberség.
