Ritter Diletta hat érmet várt, öt lett belőle

2019. 06. 16., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MG, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Igazán ne tekintsük a valóságtól elrugaszkodottnak a női junior válogatott szakvezetőjének előzetes várakozását, hiszen a lányok kis híján beváltották a mindig optimista edzőnő Európa-bajnoki elképzelését. Az egy arany-két ezüst-két bronz „combo” Ritter Dilettától függetlenül nagyon szépen fest, és reményt ad a szakág számára, főleg akkor, ha már egy kicsit előre gondolkodunk, esetleg a 2024-es párizsi olimpiáig.

Már eltelt jó néhány nap a spanyolországi junior Európa-bajnokság óta, Ritter Dilettában még mindig élénken élnek a Pontevedrában történtek.

• A szívemhez nőttek a válogatott tagjai – kezdte Diletta. – Szinte mindegyikükkel már serdülő koruk óta együtt vagyunk, nagyon bízom bennük. Tulajdonképpen ez volt az első csapatom, amikor elkezdtem a fiatalokkal dolgozni, a tavalyi év nem sikerült jól, mert valahogyan összeestünk, de ennek érzelmi-lelki okai is voltak, és te is tudod, hogy a nőknél mennyire fontos a lélek. Az alap nyilván a kemény klubmunka, de aztán fontos a jó edzőtábor, a társaság összetartása, és ebben nagyon sokat segített a felnőtt válogatott, Árpád is, a szövetségi kapitány. Együtt mozogtunk, edzettünk velük, és köszönhetően a szövetségnek, volt lehetőségünk kitűnő külföldi táborokba is elmenni, például jártunk Ausztriában, ahol nem kisebb sztárral voltunk egy teremben, mint a négyszeres világbajnok amerikai Adeline Gray – tavaly Budapesten is győzött a vébén. Ritter Árpád (ő a férjem), szintén látta a lehetőséget ebben a fiatal csapatunkban, támogatott minket.

Diletta, tele vagy lendülettel, szenvedéllyel, melletted nem is lehet ímmel-ámmal csinálni a dolgokat. A lányok ezek szerint átvették a sebességet, amit diktálsz nekik?

• Persze. Úgy hiszem, megvan az a képességem, hogy egyben tudjak tartani egy csapatot, és mivel én is birkózó voltam, tudom jól, mi a helyzet. Összerakom őket, mint Struhács György a kötöttfogású válogatottat. A lányok szurkoltak egymásnak, a fogyasztás nehéz időszakában is egymás mellett álltak, sokszor szükség volt a humorra, iróniára, együtt voltunk, na… tényleg jó volt!

Nagyon közel állt a csapat ahhoz, hogy ne egy, hanem két vagy három aranyérmet szerezzen. Nagy Berninek sikerült, Szél Anna és Bognár Erika ugyancsak bejutott a döntőbe, és végül ezüstérmesek lettek. Különösen Szél Anna került közel újabb nagy sikeréhez, de az orosz Verbinától egy nagyobb értékű akció miatt kapott ki (6-6 lett a vége). Mennyire bánt még, hogy Anna nem állhatott fel a dobogó legfelső fokára?

• Ő az én egyik szívügyem, tizenhárom éves kora óta foglalkozom vele. Sokat gondolkozom azóta is, mit kellett volna másképpen csinálnunk, mert akkor én is vereséget szenvedtem. Együtt győzünk, együtt kapunk ki, és az egy nagy pofon volt nekem,  gondolom, neki is. Nem tudtam belenyúlni a meccsbe, amikor kellett volna. Anna a sérüléséből visszatérve a bolgár elleni negyeddöntőben „brutálisan” jól birkózott, kiváló taktikával. Az orosz ellen talán nem azt a statikus küzdelmet kellett volna választani, nem ezt tanácsolni neki, főleg hátránynál. Nem őt hibáztatom, hanem magamat, Anna első éves junior, ráadásul nemrég súlycsoportot váltott. Sokat tanultam ebből. Nem ez volt az első döntőnk együtt, és egyébként is együtt vagyunk. Vele és Barka Emesével… 

Lehet, hogy kockáztatni kellett volna?

• Így utólag azt mondom, hogy igen, mert Anna aktív birkózó, neki folyamatosan mennie kell előre, másképpen lesz legközelebb, az biztos. Bognár Erikánál papíron jobb volt a fehérorosz versenyző, de mégis szoros meccset vívtak, a kadet világbajnoki bronzérmes Nagy Berni olyan fehéroroszt vert meg a döntőben, aki már az U23-as mezőnyben is jeleskedik. A lényeg, hogy a mi csapatunk senkitől sincsen messze, ott vagyunk az élvonalban. 

Tehát öt érem után is maradt benned hiányérzet?

• Maradt, de mit csináljak, kicsit maximalista vagyok. A kadet Európa-bajnok Elekes Emesét például nem hibáztatom, sokáig betegséggel küszködött, majdnem három év maradt ki az életéből világversenyek nélkül, ez rengeteg idő, de bízom benne, hogy meglesz a nagy visszatérés, elvégre jön még a világbajnokság is. Minél több verseny kell neki, aztán meglátjuk. Persze dicséret illeti Dollák Tamarát és Szabados Noémit is a bronzéremért, és ezek az eredmények szárnyakat adhatnak nekünk, megyünk – vagy talán repülünk – tovább…

 És hogy merre tovább? A válogatott program folytatódik, olaszországi edzőtábor következik, majd szóba jöhet Törökország vagy Lengyelország is. Az irány kizárólag: fölfelé!