Riskó Géza: „Maradok a birkózás őszinte híve”

2014. 08. 09., írta: Elek Sándor, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

A Nemzetközi Birkózó Szövetség legrangosabb kitüntetését, a FILA-érdemrend arany fokozatát kapta meg a közelmúltban a Prima Primissima-díjas újságíró, Riskó Géza, a magyar közmédia (a Magyar Televízió, a Duna Televízió, a Magyar Rádió és az MTI) sportfőszerkesztőségének vezetője, aki múlhatatlan érdemeket szerzett abban az embert próbáló küzdelemben, amelyet sportágunk olimpiai jövőjéért folytattunk 2013-ban.

A közös erőfeszítést siker koronázta: a birkózóvilág a tavalyi világbajnokságon, Budapesten ünnepelhette a győzelmet. A Magyar Televízió – az élményszámba menő közvetítéseivel, amelyet az egész világ láthatott – oroszlánrészt vállalt a fiesztából.
A FILA nem feledkezett el az odaadó és sikeres teljesítményről, és a legmagasabban jegyzett elismeréssel jutalmazta dr. Szabó László Zsoltot, az MTVA vezérigazgatóját és Riskó Gézát, akivel a díjátadás után nem sokkal ültem le beszélgetni…
● A birkózást az egyik legklasszikusabb sportágnak tartom – kezdte a kitüntetett sportfőszerkesztő. – A férfiasság, a férfias küzdelem jelképének tartom, amelyből aztán, az évezredek alatt kifejlődtek más küzdősportok is. Azok közé az alapsportágak közé sorolom, ahová az atlétikát is. Birkózás nélkül én nem tudok elképzelni sportnemzetet, működő sportszervezeteket, sportoló fiatalokat és csapatokat – és persze olimpiai programot sem. Nagy öröm számomra, hogy ennek az ősi sportágnak évszázados hagyományai és sikerei vannak nálunk, Magyarországon is.
- Mégis nagy veszélybe került 2013-ban ennek az – ahogy te mondod – ősi sportágnak az olimpiai jövője…
● De, szerencsére, már túl vagyunk ezen! Mi is megtettük a tőlünk telhetőt, és már örülhetünk a sikernek. Boldog voltam, amikor kiderült, hogy a birkózás olimpiai sportág marad, és nagyon büszke vagyok arra, hogy ebben a küzdelemben nagyon határozottan részt vett a közmédia is. A tévé és a rádió is igyekezett mindent megtenni azért, hogy a sportág az olimpia programján maradjon. És ezt most nem a magam dicséretére említem, hanem a velem dolgozó emberek miatt, akik átlátták ennek fontosságát, és az első pillanattól kezdve minden igyekezetükkel, erejükkel kiálltak a birkózás ügye mellett minden fórumon.
- A birkózáshoz, a birkózókhoz már meglehetősen régi barátság köt, pedig én úgy tudom, hogy te nem is birkóztál.
● Valóban így van, de mindig is szerettem ezt a sportot, bár a birkózás iránti elkötelezettségem meglehetősen egyedi. Egerben szereztem földrajz-testnevelés tanári oklevelet. A városban nagy hagyományú és eredményes sportág volt a birkózás, amit nekem is oktattak a főiskolán, és ott nagyon megszerettem.
- És ez az elkötelezettséged a mai napig így is maradt?
● Hát, persze. És azt hiszem, ezt éppen most nem is kell nagyon bizonygatnom. A hatvanas évek fordulójától sok birkózót ismertem meg Egerben, aztán Budapesten. Őket nemcsak a karfiolfülükről, hanem a karakterükről is rögtön meg lehet ismerni. Tehát, ha leülsz velük, akkor tudod, hogy egy sportemberrel beszélsz. És ezt akkor is tudnád, ha nem látnád a karfiolfülüket, mert a birkózók vagányak és rettentő intelligensek, ami nincs összefüggésben iskolai végzettséggel, diplomával. Remekül bírják a mindennapi élet harcait is, és kitartóak. Tehát tévedsz, ha azt hiszed, hogy a birkózót csak a szőnyegen nehéz legyőzni, mert ő többnyire az élettel is jól birkózik. Büszke vagyok a barátságukra!
- Valahol azt olvastam, hogy Kozma István volt az első igazi példaképed ebben a sportágban.
● Ez így volt, bár Kozma Picit nem ismertem személyesen, a véletlen azonban úgy hozta, hogy volt közös hölgyismerősünk, aki ott lakott a közelemben. Kozma udvarolt neki, és mindig hallottam, hogy ilyen jó fej, olyan jó fej. Én is olyan robosztus alkatú ember voltam, és örültem, hogy hozzám hasonló férfiről így beszélnek, és a csodás, sportbéli győzelmei is inspiráltak. Minden klubban és szórakozóhelyen lelkesedtek érte. Nagy baráti köre volt a sportolók és színészek világában. Nagyon szimpatikus, példaadó ember volt – és lesz is – nekem, mégsem mentem oda hozzá soha, de mindig is csodáltam. Tetszett, hogy egy ilyen nagydarab ember legyőzi az egész világot, ugyanakkor közvetlen, kedves, mégis vagány társasági ember tudott maradni. Nagy híve voltam és maradtam.
- A másik nagy bajnokkal, Hegedüs Csabával viszont már személyesen is megismerkedtél.
● Csaba 1972-es müncheni olimpiai győzelme mindenkit elkápráztatott. Az egész ország megismerte a nevét. Igazi bonviván volt, akiről a közvélemény tudni akarta, hogy ki lesz a felesége, milyen autója van, kikkel barátkozik – pedig akkoriban még nem volt divat, hogy belelássunk a sportolóink magánéletébe. Ő senkinek sem volt közömbös: őt minden sportoló vagy imádta, vagy nagyon nem szerette…
- Érdekes, ez a mai napig így van.
● Vízilabdás ember vagyok, és nekem például nagyon imponált, hogy ő lejárt az uszodába, nyitottan, barátságosan viselkedett. Nagyon jóban volt Gyarmati Andreával, Székely Évával és Gyarmati Dezsővel, és beilleszkedett a vizes világba is. Jól el lehetett vele beszélgetni, haverkodni, ugyanakkor nagyon betonfalas ember volt. Amire egyszer igent mondott, az igen maradt, amire pedig nemet, az nem! De ha jól szólsz Csabához, akkor a válasza mindenre igen. Abszolút sztár volt, külön világ a mindennapi életben, és fantasztikus birkózófenomén a sport világában.
- Nem sokkal München után óriási autóbalesete volt Csabának, amit csak a csodával határos módon élt túl. Emlékszel erre?
● Nem lehet elfelejteni. Hónapokon át érte aggódott, róla beszélt mindenki az uszodában is. Jöttek a hírek, hogy még mindig élet-halál közt lebeg, és azt hittük, hogy ezt nem lesz képes túlélni, bár soha nem temettük el magunkban. Ott lebegett előttünk a másik nagy bajnok, Kozma Pici tragédiája, aki nem is sokkal azelőtt halt meg autóbalesetben. Szerencsére, Csaba esetében ez nem következett be.
- Most dr. Hegedüs Csaba akasztotta a nyakadba a FILA legrangosabb kitüntetését…
● Évtizedekre nyúlik vissza a kapcsolatunk. Már a San Diegóban megrendezett világbajnokságra ki akart vinni, ami a hetvenes-nyolcvanas években azt jelentette, mintha ma ötször körbeutaznánk a Földet. Az nem sikerült, de azon a tavaszon Bukarestbe, az Európa-bajnokságra kiutaztam. Csaba mellett ülhettem a díszvacsorán, és megdöbbentő élményben volt részem. Csak románul beszéltek velünk, az egyik pincérnő azonban odajött, mondta, hogy ő magyar és megkérdezte, mikor jövünk vissza megint… Erre Csaba azt válaszolta: „Hamarosan – és katonaként, hogy megküzdjünk az itteni magyarok jogaiért!” Nem kell magyaráznom, hogy ez a kijelentés micsoda kockázatot jelentett 1979 Romániájában!
- Megúsztátok, és azóta is tart a kapcsolatod a birkózással…
●  Igen, bár az akkori szakújságírók nehezen fogadtak el, mert én korábban a focival meg a vízilabdával foglalkoztam. Csabával, ha akadtak vitás kérdések kapitány korában, akkor én a másik oldalt is mindig meghallgattam, és figyelembe vettem azt a véleményt is. Csaba ezt tudomásul vette, semmi kivetni valót nem látott benne. Soha nem kerültük el a másikat, mindig is együttműködtünk a birkózás érdekében, de évtizedek kellettek ahhoz, hogy igazán tiszteljük és megkedveljük egymást. Azt hiszem, hogy a birkózás olimpiai rangjának visszaállításáért folytatott harcban aratott sikerünk is jelezte, hogy jól és eredményesen tudunk együtt is küzdeni. Jól tudom, hogy a győzelmünket az egész világ segítette, így még boldogabb vagyok, hogy ennek részese lehettem.  És maradok a birkózás őszinte híve.