Polyák Imre Sportcsarnok Lajosmizsén

2014. 10. 24., írta: Szekeres István, fotót készítette: Sz. I., cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Az évszázad birkózója Kecskeméten született ugyan, de Lajosmizsén nőtt fel, majd 2004-ben a város díszpolgára lett. Róla nevezték el most a Fekete István Sportiskolai Általános Iskola tornacsarnokát. Az elegáns és hangulatos névadó ünnepségen megjelent a magyar birkózás számos kiváló képviselője. A Magyar Birkózó Szövetséget Maróthy István alelnök és Szekeres István elnökségi tag képviselte. Kiemelt képünkön Basky András polgármester látható, aki átadja Polyák Imre özvegyének és lányának a névadásról szóló dokumentum egyik díszes példányát.

Nagy számban gyülekeztek a vendégek és az érdeklődők október 23-án délután a lajosmizsei Fekete István iskolában, amelynek tornacsarnoka – névadó ünnepségen – az olimpiai és világbajnok Polyák Imre, a Nemzet Sportolója nevét vette fel.
A népes Polyák család tagjain kívül eljött a magyar birkózás számos kiváló képviselője, közöttük a legendás bajnok két legrégebbi barátja, a 75. születésnapját ünneplő Varga János (akinek itt is nagyon sokan gratuláltak) és Kiss Ferenc.
Az ünnepség előkészítéséből nagy részt vállalt magára Pór László, a Bács-Kiskun megyei szövetség főtitkára. Ő mondta el honlapunknak, hogy a hivatalos ügymenet a következő volt: a Kecskeméti Olimpiai Barátok Bóbis Gyula Köre augusztusban javasolta a mizsei önkormányzatnak, hogy Polyák Imre emlékét vegye fel a települési értéktárba, és ez persze könnyen ment. Hamarosan a képviselő-testület már döntött is a névadásról, természetesen az után, hogy a család a beleegyezését adta a név használatához. Legyen ez kicsit módszertani tanács mindazoknak, akik a településük egykori legendás birkózójának emléket akarnak állítani. Remélhetőleg sokan.
Ennyi hivataloskodás előzte meg az ünnepséget, amely kellemesen oldott és hangulatos volt. A tornacsarnokot nagy függönnyel kettéválasztották. Az egyik felébe birkózószőnyeget tettek le. A másikban simán elfért az ünnepség kétszáznál több vendége.
Basky András polgármester mondott köszöntőt, majd elhangzott a laudáció, amelynek szövegét Pór László és Szekeres István állította össze, és amely méltatta Polyák Imre személyiségét.
Megemlékezések következtek. Az elsőt a régi lajosmizsei birkózók nevében Ubornyák Csaba mondta el (a fia diákbajnokságot nyert). Varga János azt idézte fel, hogy amikor először ment a tatai edzőtáborba, a portán a példaképe, Polyák Imre fogadta, majd amikor dönteni kellett, hogy melyik szobába kapjon helyet, Polyák mondta azt, hogy náluk. Dr. Mensch Henrik családja több évtizedes barátságban volt Polyákékkal, és a két fiú azt elevenítette fel, milyen útravalót kaptak az életre a bajnoktól, már kiskoruktól kezdve.
Németh Nyiba Sándor a kultúrát képviselte: láthattuk a Polyákról szóló klipjét, és elmondta Küzdősport című versét.
A polgármester átadta Polyák Imre özvegyének és lányának a névadásról szóló egyik dokumentum díszes példányát, majd Sápi Tiborné igazgatónő az iskola egyik Polyák-ereklyéjét.
Felment az elválasztó függöny, és a szőnyegen a KTE fiatal birkózói tartottak látványos bemutatót.
A vendégek koszorút, virágot helyeztek el az iskola folyosóján lévő, frissen felavatott, mutatós Polyák Imre-emléktabló alá.
Végül látogatás következett a Művelődési Házban, ahol a Magyar Sportmúzeum anyagából állítottak össze Polyák Imre emlék-, illetve sportágtörténeti kiállítást.

Részlet a laudációból olvasmányként és fiatal birkózók okulására

Polyák Imre nagyon szeretett táncolni. A kőkemény, fárasztó napok végén a tatai edzőtábor presszójában csurom vizesre táncolta magát.
Olyankor azonban visszament a szobájába, zuhanyozott, tiszta inget vett fel. Abban folytatta.
Nyilván ezért is kapta a Báró becenevet.
Igényes volt, a megjelenése méltóságteljes, a beszéde csendes, nyugodt, de megfontolt és okos. Mindenki rá figyelt.
Az otthona az egyéniségének a tükörképe volt. Elegáns, példás renddel, patika tisztasággal. És a tükörképe volt annak is, amilyen szeretettel és ízléssel Magdi, a feleség, a csodálatos társ mindezt köréje varázsolta.
A rengeteg serleg, váza, érem belesimult az otthon hangulatába. Nem tolakodott hivalkodóan az előtérbe, nehogy a lakói és a vendégek múzeumban érezzék magukat. Imre reggeltől estig harsoghatott volna mindenhol a sikereiről, de azoknak az emlékét inkább magában őrizte. Ha kérdezték, beszélt róluk. Miért is ne tette volna?
Ő maga nem kezdeményezett ilyen beszélgetéseket.
Ha igazi báró lett volna, ha arisztokrata családba születik, örökölhetett volna kastélyt, pénzt. A szüleitől azonban ennél sokkal többet örökölt. Szorgalmat, a munka szeretetét.
Erről ő maga így vallott a róla, mint az évszázad birkózójáról íródott könyvben: „Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen jó helyre, becsületes és igyekvő családba születtem, közösségi ember lettem, sokan voltunk testvérek. És még tehetséget is kaptam a sorstól. Ingyen viszont soha semmit. Mindennek, amit elértem az életemben, verejték volt az ára.”
A papának autógumi-javító műhelye volt itt, Mizsén. A kis termetével ellentétben, elképesztően nagy munkabírással (és végtelen szorgalommal) rendelkezett, a mama pedig – napi huszonnégy órában – a nagyon népes család szeretettel teli és imádott rabszolgája volt.
Így aztán nem nehéz megérteni, miért dolgozott Imre – élsportolóként is. Tegyük hozzá: szokatlan módon.
A menők akkoriban sportállást kaptak, a túlnyomó többség csak a fizetéséért járt be az amúgy fiktív munkahelyére. De hát ez közismert és legális is volt, senki nem akadt fenn rajta akkoriban. Tudomásul vette.
Imre volt a nagyon ritka kivétel.
A mizsei örökség miatt.
Pestre, a Dózsába, a belügyminisztérium klubjába igazolt. Rendőr lett, mint annyi más dózsás. Csakhogy ő ragaszkodott hozzá, hogy bejárjon a munkahelyére. Az útlevél-, majd közlekedési osztályon dolgozott. És valóban dolgozott. Nem elkávézgatott valamilyen irodában, hanem beült az ügyfélfogadó ablak mögé, és végigcsinálta a teljes félfogadási időt. Az egyik korábbi rendőrségi főnöke még azt is hozzátette, hogy nemcsak felvett adatokat, hanem precízen fel is dolgozta azokat. Akkor aztán elment ebédelni, majd rohant a válogatott edzésére.
Már amikor a válogatott Pesten edzett.
Tata persze más volt. Reggel körülfutotta ő is az Öreg-tavat, a kemény, délelőtti edzés után focizott és lábteniszezett a társaság, nagy vehemenciával. Ebéd után pihenő, majd a második kemény edzés. Más sportágak képviselői elképedve nézték, mekkora munkát végeznek és viselnek el a birkózók.
Ezek után jött a tánc a presszóban. Imre úgy fogta fel: kellemest a hasznossal.
Mert bizony hasznot is várt a tánctól, a fantasztikus állóképességének a növelését. Mindent alávetett a birkózásnak.
Ennek a sportágnak a háromszoros világbajnoka. A háromszoros olimpiai ezüstérmese, aki azonban negyedszerre is nekifutott, és megszerezte az aranyat. Mint a mesében.
Polyák Imre nevével akár sportpalotát is lehetne építeni. Bárhol az országban. Mert megérdemelné.
De itt van a legjobb helyen. Mert a név egyben főhajtás a település előtt is, amely ennek a csodálatos sportembernek a gyökereit adta.
A családot, otthont, becsületet és tisztességet. Az erős hátországot.