Ötven éve indult – Farkas Tibor birkózásai

2017. 12. 08., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MG, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Egy viseltes kis könyvet mutatott a Magyar Birkózó Szövetség főtitkára. A fedelén a Budapesti Honvéd címere díszelgett, aztán az első oldalon egy elszánt tekintetű srác nézett szembe velem. Farkas Tibor nevére szólt a könyvecske, az első hivatalos okmány, amely azt tanúsítja, hogy ez a fiú a piros-fehérek leigazolt versenyzője. Az első igazolás – ötven éve történt...

Lépések
Fél évszázad telt el azóta, hogy a szövetségi főtitkár elkötelezte magát a birkózás mellett, elkezdte a rendszeres edzésre járást, elkezdett versenyezni.

• 1967. október 5-e a könyvecske kiállítási dátuma, de persze ezt megelőzően is jártam már edzésre – idézte fel a kulcsfontosságú időpontot Farkas Tibor. – Fél év kellett ahhoz, hogy beüssék a „Versenyezhet” engedélyt. Szülek Sándor volt az első edzőm, akivel kapcsolatban az az érdekesség, hogy Angyalföldön, a Csata utcai általános iskolában ő volt a történelemtanárom. Úgy gondolta a tanár úr, hogy a gyerekeknek a sport segítségével lehet sikerélményt adni, kiemelni őket a „szürke” átlagból. Csábítgatott a birkózás felé, de én focizni akartam, a haverjaimmal jártam az Építők-pályára a Népligetbe. Abból később elegem lett, mert két évvel idősebb fiúkkal edzettem, és ugye, nem adtak labdát nekem, a kicsinek. Rohantam le-föl, de hiába, sehol egy passz, meguntam. Ezután fordultam a birkózás felé. Anyukám egyből kétségbe esett, apám azt mondta, hadd menjen a gyerek, próbálja ki.

Tibor ott is ragadt a szőnyegek világában, mint a mellékelt ábra mutatja. Tizenhárom éves korában kezdte. Akkortájt a kötelező fogásnem választás jegyében edzője, Hoffmann Géza a szabadfogás felé terelgette a Tibi gyereket.

A fogásnemeket tekintve ez röghöz kötés volt, de később a szövetség feloldotta ezt a rendelkezést, és már lehetett indulni mind kötött-, mind szabadfogásban.

Melyik volt a kedvesebbik fogásnem?

• Inkább a szabadfogás, abban ügyesebben mozogtam a szőnyegen, a kötöttfogáshoz nagyobb fizikai erő kellett volna, ott többen is „elkalapáltak”, szabadfogásban pedig csak Fehér Pistát nem tudtam legyőzni. Mindössze egyszer birkóztam vele egy döntetlent –az  utánpótlás csapatbajnokságon, ez volt ellene a legjobb eredményem, de így a csapatomat a bajnoki címhez segítettem. Hoffmann Géza nagyon támogatott engem akkor is, amikor a TF-re akartam felvételizni, mert testnevelő tanár akartam lenni. Két évig készültem a felvételire, ami sikerült is, ezt Géza bácsi nyugtázta: rendben van, jó úton vagy, mondta, és hívott, hogy segítsek. Utánpótlás edzőtáborban, majd pedig a felnőtt csapatnál is adminisztratív teendőket bízott rám, és szép lassan bevezetett az edzői életbe is.

Ötven
Pakolászás közben bukkant elő fél évszázaddal ezelőtt kiállított könyvecske, tehát két emberöltőnyi idő telt el azóta.

Mennyire üti szíven az embert, amikor ötven évvel szembesül akár ilyen formában is? 

• Az indulást jelképezi ez a könyv, meg persze az is eszembe ötlik, hogy te jó ég, ötven, és az is, hogy még itt ülhetek főtitkárként, a sportágban élhetek, dolgozhatom. Leírtam néhány kacskaringót az életemben, de érintőlegesen vagy éppen döntően mindig jelen volt a birkózás mint afféle vezérfonal, amelytől néha eltávolodtam, aztán újra visszakeveredtem. Az egész életutam ötlik fel, ha az ötven évvel szembesülök.

Farkas Tibor 27-28 évesen már szakfelügyelőként dolgozhatott a birkózó szövetségben, ilyen fiatalon ez különlegesség számba ment. Unikum volt.

Elfogadtak?

• Úgy érzem, hogy igen. Azért is tudtam elfogadtatni magamat, mert megvoltak a megfelelő iskolai papírjaim, testnevelő tanári és szakedzői végzettséggel vágtam bele a munkába. Ilyen képzettséggel akkoriban nagyon kevés, a birkózásban működő vezető rendelkezett. Az utánpótlással foglalkoztam, egy könnyen kiszámítható rendszerben dolgoztam, abban az időben, ha külföldi megméretésről beszéltünk, akkor leginkább a kelet-európai régió jöhetett szóba, oda tudtunk utazni. 

Határok
Farkas Tibor nem lett olimpiai vagy világbajnok versenyző, pedig a sportolók zöme efféle dicsőségről, sikerről álmodozik.

Mennyire nehéz szembesülni azzal, hogy nem lett belőled világklasszis?

• A sport nagyon megtanít a realitás talaján állni, élni, gondolkodni. A szőnyegen pedig még inkább le lehet mérni, hol a helyed. Az én súlycsoportomban ott volt a már említett Fehér Pista, aztán Kocsis Jani és még néhányan, tehát valahol a negyedik-ötödik helyen lehettem. Tiszta sor, hiszen ők és a sportállásban lévők heti hét-nyolc birkózó edzésen tudtak részt venni, én meg csak hármat edzettem hetente, tekintettel arra, hogy nappali tagozaton tanultam a főiskolán. Az állóképességemmel nem volt baj, a TF-en úsztam, atletizáltam, gimnasztikáztam, csak éppen a speciális birkózó képzés hiányzott, tehát láttam az objektív okokat, ami nem engedett feljebb lépni. Dehát semmi baj, úgyis az edzői pálya felé kacsingattam. Amikor még tanultam, Szülek Sándor volt a Csata utcai iskola igazgatója, és szólt nekem, hogy előbb ott napközizzek, aztán ha végzek, kezdjem abban az iskolában a pályámat. Így is lett, tanítottam például az olimpiai bajnok úszó Szabó Józsefet. Ezután következett a Honvéd, a KSI, majd jött a szövetségi munka, tehát jártam az utamat, és járom most is. 

Farkas Tibor tudja jól és említi, hogy a birkózás révén számos olyan helyen megfordult a világban, ahová magánemberként aligha  jutott volna el. Kanada, Kolumbia, Kuba, Ausztrália, Észak-Korea, a riói olimpia, hogy csak néhány különleges helyet említsünk, mind-mind belekerültek az élmények nagykönyvébe. Olykor akadtak nehezebb pillanatok is, például amikor elkerült a birkózó szövetségtől, vagy amikor a nemzetközi bírói karrierét „stopolták” egy kicsit, de Tibor azt vallja: lehet, hogy ezekre szükség volt a továbblépéshez, hiszen új távlatok nyíltak, új lap következett. Mint a kiskönyvben. Ötven évvel ezelőtt bepecsételték: „Versenyezhet”. Állt elébe...