„Minden siker elnyeri méltó büntetését”

2014. 09. 12., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Prológ. Hogy vagy, kérdeztem Kiss Balázst, de ez botorság volt, mert a röpke legyintése amúgy is mindent elárult. A kötöttfogás 96 kilós világbajnoka itthonról követi a taskenti vébé eseményeit, és szurkol a többieknek. Sérülés. Elragadta az a könyörtelen hullámvasút – vagy nevezzük inkább sorsnak -, amelyik néha mámorító magasságokba repíti, hogy aztán feneketlen mélységekbe zúdítsa. Balut (mint arról már korábban írtunk honlapunkon) banális sérülés gátolta meg a világbajnoki részvételben; futóedzés közben elszakadt a combhajlító izma. De tudja, hogy az út hamarosan újra felfelé, talán éppen Rio irányába vezet, hiszen – ahogyan sokszor emlegeti – a sors mindig ikszre játszik.

A sors játékai

● Ha visszagondolok a pályafutásomra, szinte a gyerekkkoromtól kezdve a sikert mindig valami kőkemény „recesszió” követte – mondta cseppnyi rezignáltsággal Kiss Balázs. – Mindig is hatalmas árat fizettem egy-egy jó eredményért, már valamiféle sorsszerűséget érzek benne, de nyilván az is meg volt írva a sors könyvében, hogy világbajnok legyek, és remélem, újra az leszek, sőt olimpiára is eljutok végre. Hozzáteszem: amit eddig elterveztem az életemben, az biztosan nem jött be, de amikor lazán, felszabadultan álltam oda, akkor sikerültek a dolgaim, győzni tudtam. Siker kövezte ki az utamat a felnőttkoromig, ifjúsági, majd junior Európa-bajnok lettem, azután 2003-ban junior-világbajnoki ezüstérmet szereztem, de már akkor is a két véglet között hullámzott az egész: az egyik évben győztem, a másikban kiestem.
- De hát mégis csak kihasználtad a lehetőségeidet, és a 2009-es világbajnoki cím megszerzéséig még sérülések sem zavartak. Ez még a „jósorsnak” köszönhető, nem?
● Annyiban igen, hogy bár az utánpótlás-pályafutásom során volt sérülékeny időszakom, de a műtétet igénylő sérülések, törések tényleg elkerültek. Ez ajándék a sorstól, aztán viszont kíméletlenül visszavette a kegyeit az elmúlt négy évben, de nemcsak akkor…

Hullámvasút – első menet

● Amikor a juniorvébén második lettem, siker volt, mégis kudarcként éltem meg, mert aranyat vártak tőlem, de jól ment a birkózás, és a szövetségi kapitány, Komáromi Tibi bizalmat szavazott nekem. Két héttel a juniorvébé után már az olimpiai kvalifikációs világbajnokságon versenyeztem, ahol legyőztem a későbbi aranyérmes Ciciasvilit, de kikaptam egy lengyeltől, bennragadtam a csoportban, az első tíz kvótához jutott, én persze a 11. helyen végeztem. Egyszóval nem jött össze az athéni olimpia, de ha jól meggondolom, akkor még, húszévesen, nem voltam elég erős hozzá.
- Tehát az nem volt kudarc?
● Inkább úgy éltem meg, hogy húszévesen majdnem sikerült, de akkor még nem gondoltam, hogy a következő két olimpiára sem kerülök ki. Az első átütő felnőttsikerem 2007-ben jött el, akkor Eb-bronzérmes lettem, versenyeket nyertem, a hullámvasút felfelé húzott, de még abban az évben jött el az olimpiai kvalifikációs világbajnokság, amelyen a pekingi részvételt lehetett megszerezni. Ott összeszedtem egy kiadós bélfertőzést – fogyasztani sem kellett… -, másnap birkóztam, de gyenge voltam, mint az őszi légy. Semmi esélyem nem lehetett, de így is legyőztem azt a német Englichet, aki aztán Pekingben ezüstérmes lett, az iránitól viszont kikaptam. A 2008-as év maga volt a lidércnyomás, csak kínlódtam, és bár magyar bajnok lettem, rossz formában birkóztam, viszont Virág Lajos remekül kihasználta a lehetőséget, és teljesen megérdemelten vehetett részt a nyári játékokon. Nagyon csalódott voltam, mély gödörbe kerültem, és természetesen a 2009-es Európa-bajnokság sem sikerült.

Hullámvasút – második menet (a herningi mennyországból a pokol bugyraiba)

- A kudarcok után nyilván már nem volt vesztenivalód. Mégis, mi változott meg, hiszen életed nagy sikerét, a világbajnoki címet 2009-ben szerezted meg?
● Lekerült rólam a teher, megváltoztak a szabályok is, teljesen higgadtan tudtam szemlélni saját magamat, a birkózást, a helyzeteket. Akkor kezdett foglalkozni velem a pszichológus, Balassa Levente, aki azt mondta, hogy ne legyek görcsös, ne az eredmények foglalkoztassanak, csak próbáljam kihozni magamból azt, ami bennem van, élvezzem a birkózást. Meg is nyertem a világbajnokságot Herningben, 32 pontot csináltam, megvertem a döntőben a régi ellenfelemet, a svéd Lidberget, valósággal euforikus állapotba kerültem, de ezután, 2010 elejétől kezdve kezdődött meg az igazi kálváriám, amit lehet sorsszerűségnek, eleve elrendelésnek, karmának nevezni, ahogy tetszik. Ezekre a csapásokra nem szolgáltam rá, mindig keményen dolgoztam, sportemberhez méltó életet élek, mindig is erre neveltek. A világbajnoki cím hatalmas lendületet adott, nagy formába lendültem, hihetetlen motivációt kaptam, erre „pofára estem”, doppingváddal egy évre eltiltottak, pedig vétlen voltam. Kész. A legszebbnek ígérkező évemet veszítettem el.  Úgy látszik, minden nagy siker elnyeri méltó büntetését.
- Díjazom a keserű iróniádat, de azért keményen dolgoztál, hogy visszatérhess.
● Így van, nem sokkal a 2011-es dortmundi Eb előtt járt le az eltiltásom, kimentem, erre már megint jött Englich, és eltörte a bordámat, ennek ellenére legyőztem, de a második meccsemet kénytelen voltam feladni, visszaléptem. Olyan fájdalmakkal küszködtem, hogy beszélni sem tudtam, nem hogy birkózni. Aztán a törökországi vébén a hazai versenyző megharapott, erre majdnem engem léptettek le szimulálásért, ott volt rajtam a foga nyoma. Kikaptam, kiestem, elúszott minden, nincs kvóta, mert ugye, már Londonról beszélünk.

És tényleg csak beszélünk. 2012-ben Balázsnak semmi sem sikerült. Az Eb-t kihagyta, hogy teljes erővel a kvalifikációs versenyekre tudjon készülni. Az első nem sikerült, a kínai viadalon aztán újra Englich dübörgött az útjába.

● Én nem tudom, akárhányszor találkoztunk, ellene mindig megsérültem – folytatta még most is hitetlenkedve Kiss Balázs. – akkor „leszakadt” a vállam, és bár az injekciók segítettek, de elment a hajó. Az utolsó kvalifikációs versenyen gyakorlatilag fél karral birkóztam, és akkor végképp beszakadt, elszakadt. A film is, meg a vállam is. Visszamentem a szállodába, iszonyú fájdalmak közepette azon morfondíroztam, hogy van-e még lejjebb. A harmadik olimpián sem sikerült részt vennem, és ekkor mondták a barátaim: sose bánkódj, Balu, innen már csak felfelé vezet az út.

…és valóban, az út lassan felfelé vezetett…

- Hogyan jutottál túl a zéró ponton?
● A család, a barátaim, a pszichológusom segített. Nélkülük képtelenség lett volna feldolgozni. Rémálmok gyötörtek, folyton azt kérdezgettem magamtól: van értelme folytatni ezt az egészet? Aztán a nagyapám jutott eszembe, aki azt idézte, hogy nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, de nem elég akarni, a jóért tenni kell. Képzeld, még természetgyógyászhoz, rontásszakértőhöz is elmentem, mindent kipróbáltam, mert nem volt vesztenivalóm. Elkeseredtem, de sokat dolgoztam, nem tűztem ki irreális célokat, és szép lassan magamhoz tértem.
- A grúziai Eb-n „elfújták” az orosz elleni meccsedet, de még 2013-ban jött a pozitív fordulat, megnyerted a Pytlasíński-emlékverenyt, győztél a Golden Grand Prix-döntőn, és a budapesti világbajnokságon valósággal rárobbantál a mezőnyre. Mi történt?
● Igen, valósággal újjászülettem, a változásokkal jöttek a kétszer három perces menetek, a támadó birkózást kezdték támogatni, legalább fél évig nem sérültem meg, és egészen más edzésmunkát kezdtem végezni, mint addig: jóval több egyéni munkát végeztem, jóval többet pihentem, mint addig, és így értem a budapesti világbajnoksághoz, ahol nagyon jól birkóztam, feldobott a hazai közönség. A bronzérem aranyat ért, mert újjászülettem, kirángatott a melankóliából, hihetetlen energiával töltött fel, kaptam némi kárpótlást.
    
Epilógus – de még nincs vége!

● A sors ujja az idén – ugye, mondanom sem kell – ismét lefelé mutatott. Készültem a finnországi kontinensviadalra, amikor ráestem a vállamra. Sérülten is kiutaztam, de teljesen esélytelen voltam. Erre azt mondtam, nem baj, a vébé a fontos, újra beindultam, a Világkupán mind az öt meccsemet megnyertem, a Golden Grand Prix is remekül alakult, topforma, hurrá, már csak három hét Taskentig. És jött az a teljesen hétköznapi futóedzés, jól ment a futás, gondoltam, megnyomom az utolsó négyszázat, már csak kétszáz volt hátra, és akkor meghallottam azt a bizonyos pattanó hangot, összeestem, a diagnózist pedig tudjuk: nyolc milliméteres szakadás a combhajlító izomban. Már megint elszáll minden? Hiába volt a gondos kezelés, jottányit sem javult (és itt Balu hatalmasat sóhajt…). Most akkor a budapesti bronzért fizetek kamatostul? Majd innen szurkolok a társaimnak. Végül is 32 éves vagyok, és egyvalami maradt ki az életemből. Az olimpia. Ott akarok lenni Rióban, és ha már ott leszek, akkor… nem kérdés, hogy mi a célom… de mégse mondom ki, hiába, babonás lettem… ha kimondom, a sors képes rá, és még belepiszkít… bár abban is van igazság, hogy a sors ikszre játszik.