Még egyszer a sikeres törökországi „hadjáratról”

2015. 11. 10., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Mint arról honlapunkon korábban már beszámoltunk, junior válogatottunk négy arany-, és három bronzérmet szerzett az isztambuli Köztársaság Kupán, amelyen „mammutmezőny” állt szőnyegre, és három napon át tartottak a küzdelmek. Beszédes adalék, hogy például a szabadfogású Szél Balázsnak hét (!) mérkőzést kellett megnyernie az aranyéremért. A nagy magyar sikert hozó versenyen a kötöttfogású csapatot Lévai Zoltán, míg a szabadfogású társulatot Tihanics Tibor vezette.

Nem véletlen, hogy Lévai Zoltán, a szövetség utánpótlás bizottság vezetője több érdekes dologra is felfigyelt, természetesen a csapatunk szereplése, és a versenyzők irányítása mellett.

• Engem elsősorban a hihetetlen létszám nyűgözött le – kezdett bele a szakember. – Érdemes még azt is hozzátenni, hogy ötven euró volt a nevezési díj, döntő részt hazai birkózók indultak, tehát súlycsoportonként egy átlag ötven-hatvan fős mezőnyben (szabadfogásban, 74 kilóban 88-an neveztek – a szerk.) ez már tetemes összeg. Mindez azt is illusztrálja, hogy Törökországban nagyon sok pénzt fektetnek a sportágba. A törökök minden egyes verseny előtt négy hetes edzőtábort tartanak a gyerekeknek, függetlenül attól, hogy éppen tanév van-e vagy sem.

Milyen nemzetek képviseltették még magukat Isztambulban amellett, hogy a Köztársaság Kupán a birkózók kilencven százaléka török volt?

• A kirgizek, kazahok, románok mind-mind válogatott versenyzőkkel jöttek, az oroszok ugyancsak kemény fiúkat állítottak szőnyegre, nagyon nehéz meccseket vívtunk ellenük, és persze a törökök között is akadtak szép számmal remek versenyzők, de hát nekünk is nagyon jó, erős csapatunk van. A mi birkózóink már nyáron, a világversenyeken bizonyították, hogy nem véletlenül szereztünk érmeket sem akkor, sem most Törökországban, lehet rájuk számítani hosszú távon a jövőben is, nem egy „kifutott” eredményről beszélhetünk.

Tulajdonképpen egy jó lélektani pillanat adódott, hiszen a felnőttek számára ez az esztendő nem sikerült olyan jól, mint ahogyan elképzeltük, főleg a világbajnokságra gondolok. Tehát a feltörekvő ifjú nemzedék alkalmas lehet-e arra, hogy majd – nem is olyan sokára – átvegye tőlük a stafétabotot?

• Szerencsénk is van, hogy beérett ez a korosztály, a junioroké, és aztán a menő felnőttek helyét át tudják venni. Végre látszik a fény az alagút végén, már ami az utánpótlást illeti. Az a véleményem, hogy erősödik a magyar birkózás utánpótlása, mind létszámban, mind minőségben pozitív változást látok, tehát sikerült előbbre lépni, és nemcsak a juniorokról beszélek, hanem a kadetekről, a fiatalabbakról is.

Visszatérve a versenyekre, és az összehasonlításra, Lévai Zoltán elmondta, hogy ezekben a korosztályokban akár még fél év is sokat számíthat, és ha egy fiatal utolsó éves lesz a saját kategóriájában, akkor már jó eséllyel tud megküzdeni a korábban érő azeri, grúz, török, örmény versenyzőkkel, akik húsz évesen már elérik a 25 éves biológiai kort.

• Nekünk, közép-európaiaknak ez az érési különbség nagyon nagy hátrányt jelent, elsősorban a kadeteknél, de a junior korosztályban is. Nálunk az a helyzet, hogy az utánpótlás versenyzőinknek kétszeres erővel kell küzdeniük a versenyben maradáshoz, de aztán pontosan ez a belefektetett energia, munka kamatozik, mert jobban tudunk küzdeni, taktikusabbak vagyunk, hiszen nem pusztán a fizikai erőnkre tudunk támaszkodni, mint a hozzánk képest gyorsabban érő fiúk. Arról nem is beszélve, hogy a fiataljainkat jól tudtuk menedzselni az elmúlt néhány évben. Emlékszem, amikor ezekkel a srácokkal első éves kadet korukban kimentünk Törökországba, körbe állták őket, és rájuk csodálkoztak ezek a mokány, izmos, fekete törökök, hogy a mieinknek milyen sima az arcuk, milyen szőke a hajuk, hát igen, hozzájuk képest tejfölös képű gyerekek voltak. Egy meccset sem tudtak nyerni, aztán persze változott a helyzet, hosszú évek építkezése után pedig itt tartunk, hogy utolértük őket, sőt! Bízzunk benne, hogy felnőtt korukban is kitart a lendület.

Bízzunk, és joggal tehetjük. Jelenthetjük, hogy az isztambuli őszi magyar „hadjárat” elérte célját.  A hét érmet nem megmagyarázni, hanem ünnepelni kell.