Lévai Zoli: felsőbb osztályba lépett!

2016. 07. 25., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Hihetetlen, ahogyan a dorogi birkózás tehetsége végigviharzott a bukaresti junior Európa-bajnokság 74 kilósain, és felállhatott a dobogó legfelső – hangsúlyozzuk, legfelső! – fokára, hiszen Zoli a felnőtt mezőnyön kívül már minden korosztályban állt már a győzelmi emelvényen, de ez egy minőségi aranyugrás volt. Bronzkorszakot írt, hiszen nyolcat gyűjtött ebből a medáliából a világversenyeken, de kissé elege lett. Nemcsak szeretett volna, hanem akart is aranyérmet nyerni. Lévai Zoltán a junior világbajnokságra készül.

Bukaresti szuvenír

Jóllehet hozzávetőleg egy hónap telt el azóta, hogy Lévai Zoltán tiszteletére eljátszották a Himnuszt a bukaresti Sala Polivalentá-ban, a dorogi fiatalembernek újra meg újra felvillannak az akkor történtek.

• Mindennap eszembe jut, ez tényleg igaz – kezdte jóleső sóhajjal a kötöttfogású fiatalember. – Amikor kimentünk a versenyre, csak egy-két olyan ember szerepelt a mezőnyben, akiktől tartottam, de egészen másként álltam hozzá az egészhez, mint korábban. Már nyolc bronzérmem volt, na mondom, ebből elég, változtatnom kell. Az edzőtáborban, a felkészüléskor is másképpen zajlottak a dolgok, az edzők este fél tizenegykor elvették a telefonjainkat, tehát jobban odafigyeltünk a pihenésre. Egyébként nekem mindig gondot jelentett a verseny előtti éjszaka, rendszeresen hajnali három körül aludtam el, de most Bukarestben éjfél körül sikerült, pedig nagyon izgultam. 

Zoli abban is változtatott, hogy kevesebb videofelvételt nézett meg a leendő nagy ellenfeleiről, a példaképeiről (tanulási szándékkal), de adjuk csak vissza a szót neki:

• Eddig minden a harmadik helyig volt elég, de most úgy voltam vele, hogy nem parázok rá erre az egészre, elvégre itt vagyok az Európa-bajnokságon, utolsó éves juniorként, és megértem a győzelemre. Amikor  év közben vereséget szenvedtem, tudtam, hogy ebből tanulok, és majd az Eb-n felhasználom a tapasztalatokat, száz százalékos készültségben leszek - fejben is természetesen -, mert nem akartam újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Sikerült elkerülnöm a csapdákat.

Az nem kifejezés, hogy sikerült. Az elmúlt tíz kisebb-nagyobb versenyen Lévai Zoltán csak kétszer hagyta el vesztesen a szőnyeget. A román fővárosban remek erőbeosztással birkózott, édesapja-edzője, idősb Lévai Zoltán intenciói alapján. Lengyel, bolgár, majd örmény ellenfelét egyaránt technikai pontfölénnyel verte, aztán az elődöntőben jött az a török Akkoyun, akivel korábban váltakozó sikerű párharcokat vívtak.

• Korábban tartottam tőle – folytatta az Európa-bajnok -, de most, és tényleg nem akarok nagyképűnek látszani, a meccs előtt mondtam is apának, hogy ez a török nem fog engem megverni. Én nyertem 5-0-ra… Az ukrán Mátyás elleni döntő – bár csupán 2-0-ra győztem – már sokkal könnyebben ment. Ott nem az volt a cél, hogy „agyonverjem” az ellenfelet, csak biztosra akartam menni. Így sikerült. 

Áttörések

• Amikor az első Európa-bajnokságomra készültem, újoncként be kellett illeszkednem az edzőtáborban is, és mit mondjak, nem voltam valami rokonszenves gyerek…

Hogyhogy?

• Nem is tudom, miért alakult így, szemtelen voltam, szerettem a nagyokat piszkálni. Sokan nagyképűnek tartanak, amíg meg nem ismernek, a barátnőmmel is beszélgettünk már erről. Ő alaposan megismert… Visszatérve ahhoz a bizonyos első Eb-hez, sikerült megszereznem a bronzérmet, és hihetetlenül örültem neki. Gondoltam, hogy most aztán elismernek majd. Tíz percig sírtam utána, annyira boldog voltam, pedig csak egy bronzot szereztem, de mégis nagyon értékes számomra azért is, mert serdülőként értem el ifjúsági korosztályban. Nagy áttörési pont volt az életemben, és óriási önbizalmat adott – mosolyodott el.

Az ötödik-hatodik bronzérem után nem lett eleged a dobogó alsó fokából?

• Az első három-négy bronzéremnek  felhőtlenül örültem, aztán utána, amikor feljebb kellett volna lépnem, elbizonytalanodtam. Kérdezgettem magamtól: csak ennyire vagyok képes? Nem vagyok nyerő típus? Mi lehet a gond? Jó, jó, sokan összetennék a két kezüket akár egyetlen bronzérem megszerzéséért is, de én másképp gondoltam, és amikor idén az U23-as Európa-bajnokságon újra bronzérmes lettem, már a torkomban éreztem valamiféle tehetetlenségből fakadó sírógörcsöt, ami azért nem tört ki. Csak a kétség maradt, hogy valaha feljebb tudok-e lépni, és ezért is volt annyira édes a siker Bukarestben. 

Apai erőlevesek a léleknek

Ők ketten, a két Lévai, a két Zoltán, apa és fia, edző és tanítványa elválaszthatatlan. Ha ifjabb Zoli csüggedt, jött az idősebb, aki megrázta-felrázta, visszahozta az „életbe”.

• Azért a hetedik-nyolcadik bronznál apa sem volt elégedett, én is magam alatt voltam, de akkor ő tartotta bennem a lelket.  Szükség volt az atyai lecseszésekre is, például akkor, amikor a hibáimat vetett a szememre. Többnyire tényleg én voltam a ludas, például a tavalyi és az idei U23-as Európa-bajnokságon. Érthetetlen dolgokat, hibákat csináltam. 

Soha nem akartál kilépni édesapád „fennhatósága” alól?

• Nem, egyáltalán nem, nagyon jól esik, hogy így törődik velem. Végül is egy olyan úton haladok, ami felfelé vezet, és ebben ő végig mellettem állt. Az is számít, hogy eddig mindig más és más súlycsoportban szerepeltem, az idei év az első, amikor megragadtam 74 kilóban, nem kellett „felerősödnöm”, sőt alig kell fogynom, nincs bennem semmiféle görcs… Tök jó, hogy apa mindig százszázalékosan bízik bennem…

Lévai Zoltán az Eb után több, mint két hetet pihent, ami jót tett neki. Jelenleg Tatán készül a felnőttekkel, kezd újra jó formába lendülni, és meggyőződése, hogy még jobban oda tudja magát tenni a junior világbajnokságon, mint a kontinensviadalon. Lehet, hogy megnyílik az út a csillagos ég felé?