Last chance – Istanbul 2016

2016. 05. 09., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Internet, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Az utolsó esély - Isztambulban. A törökök így illették az olimpiai részvételi jog kiharcolásának végső lehetőségét, az isztambuli világselejtező küzdelmeit. Való igaz, drámai mérkőzések zajlottak a Bagcilar sportközpont birkózó csarnokában, amelyben 1300-an kísérhették figyelemmel a mérkőzéseket. Komáromi Tibor szövetségi alelnök a verseny végén, de még a lelátón ülve adott gyorsértékelést, és nem kizárólag az elmúlt hétvége történései kerültek szóba.

A mi utolsó esélyünk is volt egyben a törökországi verseny, hogy bővítsük kvótáink számát, de nem tudtunk élni a lehetőséggel. Ez  papírforma vagy inkább meglepetés?

• A mi utolsó esélyünk Mongólia volt – válaszolta Komáromi Tibor, a szakmai munkáért felelős alelnök. – Az a véleményem, hogy a három kvalifikációs versenyt tekintve a magyar csapat mindhárom szakágban jól teljesített, de – mivel a maximalizmusra való hajlam bennem is megvan -, maradt hiányérzetem. Néhány versenyzőnk a birkózása alapján megérdemelte volna, hogy ott legyen az olimpián, sajnálom, hogy nem sikerült nekik.

Kire gondol, Módos Péterre, Barka Emesére?

• Igen, például rájuk, de említhetem a szabadfogású Nagy Mihályt is, és még tudnék néhány nevet sorolni. Abban reménykedtem elsősorban, hogy ezeken a kvalifikációs tornákon fejben össze tudják rakni magukat a versenyzők, mert az egy dolog, hogy milyen munkát végeztek, hol edzőtáboroztak, sikerült-e a fogyasztás, viszont egyedül nekik kell, kellett lelkileg, akarattal felkészülni arra a küzdelemre, amelynek a tétje Rió. Ebben az edző már nem tud segíteni, magukra vannak utalva.

A „fejmunka” fontosságát maguk a versenyzők is megerősítik, és ezt is mérlegre téve Rió mit tartogathat számunkra?

• Nyolc emberrel jobb esélyeink vannak, mint Londonban voltak, ez egyértelmű, de a végső következtetéseket persze majd az év végén kell levonni. Akkor kell nekivágni az újabb négy éves felkészülésnek, és megnézni, hogy a szövetség milyen módon tud még jobban segíteni.

A nyolc kvótánkra utalva: sok ez vagy kevés? Korábban a hatot is egy kicsit az álom kategóriába soroltuk.

• Ez egyértelműen sikeres szereplés, mondjuk úgy, hogy nagyon korrekt eredmény, és a versenyzőink java része élete nagy formájában szerepelve szerezte meg a jogot.

Volt egy érdekes jelenség az isztambuli csapatunkkal kapcsolatban: a 41 esztendős Deák-Bárdos Mihály Lám Bálint helyett képviselte színeinket Isztambulban, két mérkőzést is nyert, a lelkét (és a vérét) adta a jó szereplésért. Szó esett már a lelki tartásról, a mentális felkészítésről, az ő esetében ebben a tekintetben nem érheti szó a ház elejét. Mit sugall Deák-Bárdos példája?

• Azt sugallja a birkózóknak, hogy 41 évesen – nem éppen kifogástalan felkészüléssel a háta mögött – is vállalta a feladatot. Nehéz helyzetbe kerültünk Lám Bálint sérülése után, egyszerűen nem volt nehézsúlyú versenyző a láthatáron, aztán mindent mérlegre tettünk, mások mellett még a szabadfogásúaknál kvótát szerző Ligeti Dániel is szóba került, de a tavalyi évből okultunk, amikor mindkét fogásnemben szerepelt, és egyfajta összeomlás következett be nála. Ez nagyon nagy teher, ilyen kockázatot most, az olimpia előtt nem vállalhattunk. Így esett Misire a választásunk, aki igent mondott, pedig tudtuk, hogy nincs felkészülve. Nyert két meccset, egyet elveszített, aktív korában a kvóta megszerzése nem jelentett volna gondot számára, mindenesetre köszönettel tartozunk neki. A birkózó társadalom, a városa, az emberek is köszönettel tartozhatnak azért, mert vállalta, azért, mert megpróbálta. 

Szűk három hónappal a riói olimpia előtt sem áll le a munka, edzések, itthoni és külföldi edzőtáborok következnek, aztán pedig – Komáromi Tibor szavaival élve – újra idegesek leszünk, hogy vajon hány érmet szerzünk a nyári játékokon.