Kozma István dicsősége
2020. 04. 13., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MG, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Ezt a herkulesi erővel megáldott óriást mindenki szerette. Talán ez még annál is fontosabb, mint az, hogy eleddig ő az egyetlen olyan magyar birkózó, aki kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta magát. Tokió és Mexikóváros aranyérmese nem mellesleg három ízben elhódította a világbajnoki címet mi több, Európa-bajnok is lett.
Ő volt egyszerre a Bivaly és a Pici.
Mindenféle játékot űzött vele a sors, mintha azt mondta volna: na, kisfiam most mit lépsz? Nos, Kozma lépett – hol a kishitűségét kellett levetkőznie, hol a túlzott önbizalmából kellett visszavennie a nagy győzelmek érdekében-, és sokszor bravúrosan jött ki a szorult helyzetekből. Az még hagyján, amikor az olimpiai bajnokból remek edzővé lett Keresztes Lajos gyakorlatilag választás elé állította a 198 centiméter magas kosárlabdázót, hiszen csábította-lökdöste a birkózó szőnyeg felé, és Pici „elcsábult”. A labdát a sarokba gurította, és elindult a világ teteje felé – a szőnyegen. Hál’ Istennek!
Ez eddig rendben is lenne, de az 1964-es esztendő kis híján lidércnyomássá válhatott volna. A tokiói olimpia előtt néhány nappal egy edzésen térdsérülést szenvedett, de kemény fából faragták, nem adta fel! Már a Sportkórházban elkezdett erősíteni, iszonyú súlyokat emelt, a térde fokozatosan javult, elutazhatott a japán fővárosba, és ha már ott volt, 23 évesen meg is szerezte az olimpiai aranyérmet. Ugye, ellen lehet szegülni a gonoszkodó sorsnak?
Kozma Picit szerették. A szőnyegen tartottak tőle, ha lelépett róla, rajongtak érte. Például az a japán tanárember, bizonyos Jamamoto Takao, aki csak azért tanult meg magyarul, hogy levelezhessen a nagy medvével. Kozmát a lelke mélyéig meghatotta ez a gesztus.
Gondolhatnánk, hogy innen minden úgy ment, mint a karikacsapás. Na hát a csapás jött 1968-ban is, a karika pedig elgurult, mi több, nem is egy, hanem mindjárt öt!
Már mint, hogy a mexikói olimpia kis híján kimaradt Kozma István életéből, ugyanis nem sokkal a játékok előtt banális sérülés érte a címvédőt, rácsapták a kezére az autóbusz ajtaját. Körömgyulladás, műtét, erős fájdalmak. Nem tudjuk kifürkészni, hogy a sors miért űzött újra ilyen gonosz játékot a bajnokkal. Így adott erőt, összeszorított fogat, dacot, hitet? Egy arany ára? Azt hihetnénk, hogy Pici visszalépett, mert ez már sok. Ugyan már, a kőkeménnyé vált nehézsúlyú klasszis bedagadt kézzel is vállalta a versenyt. A tokiói olimpiához hasonlóan Mexikóvárosban is a szovjet Roscsin ellen vívta a döntő jelentőségű mérkőzést, a döntetlen mindkét alkalommal elég volt az olimpiai bajnoki címhez. Döntetlen lett, arany lett – kétszer egymás után! Déja vu…
1964 és 1968 a dicsőséges „hadjáratok” évei.
És van egy fekete betűkkel szedett, borzalmas esztendő: 1970. Te jó ég, a sors megelégelte a sikert, a mosolyt, a szeretetet, és április 9-én rendelt egy tragikus véget. Egy balesetet. Harminc évet engedélyezett…
Egy életmű – három évtized alatt. A kőbe 1970-et véstek. Nem, nincs vége…
Már csak rajtunk múlik, hogy meséljünk róla a gyerekeinknek, meséljünk egy jóságos óriásról, aki a hatalmas markában óvatosan tartotta a törékeny világ egy darabkáját, valami mosolyfélét, simogató szeretetet, ami megmelengeti a szívünk tájékát…
