Kozák persze nem adja fel

2014. 08. 12., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Nem olyan fából faragták Kozák Istvánt, hogy könnyen feladná a küzdelmet, még akkor sem, ha klubtársát, a háromszoros Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes Lőrincz Tamást kellene kiszorítania a válogatottból. A Ceglédi VSE versenyzője rövid balatoni pihenő után ismét fejest ugrott – a munkába.

Kozák Istvánnak, a ceglédiek kötöttfogású kiválóságának sem a szabályok, sem a súlycsoportok változása nem jött jól. Az ő erőssége a lenti birkózás, de ennek a jelentősége csökkent, így az állóbirkózását kell gőzerővel fejleszteni. A 2011-es Európa-bajnokságon még a 60 kilósok között szerzett ötödik helyezést, 2012-ben 66 kilóban lett egyetemi világbajnok, de a jelenlegi helyzet szerint 59 kilóra lefogynia – ahol egyébként Módos Péter az első számú ember – szinte lehetetlen, 66 kilóban pedig Lőrincz Tamással kell megküzdenie a válogatottságért. Embert próbáló helyzet.

- A kiindulópont a 2011-es Európa-bajnokság volt, amikor újoncként a 60 kilóban ötödik lettem – idézi fel István. – Az a helyezés nagyon nagy lökést adott, ezután pedig 2012-ben a 66 kilósok között nyertem meg az egyetemi vb-t, ami önbizalomnövelő eredmény, de pillanatig sem gondoltam azt, hogy ez mindennek a csúcsa.

- Ezeket követően hogyan élted át az olimpiai kvalifikációs versenyeket, amikor 60 kilóban küzdöttél a londoni részvételért?

- Az első versenyen azeritől kaptam ki de úgy, hogy gyakorlatilag magamra dobtam a második menetben.

- Vagyis magadat hibáztatod a vereségért?

- Csak magamat tudom hibáztatni, mert később ez a „magamra-dobós” szituáció a második, sőt a harmadik kvalifikációs versenyen is előjött, de addigra már nem voltam százszázalékos állapotban, elsősorban lelkileg, illetve úgy is mondhatom, hogy már túl sok volt a poggyász. Kínában, a második viadalon ment legjobban, ahol az elődöntőig jutottam, az ukrántól kikaptam, harmadik lettem, de ezután még egy törökkel kellett „szétbirkózni” a kvótáért. Sajnos, azt a meccset is elvesztettem, és London úgy úszott el, hogy majdnem megvolt, de mégsem sikerült.

- Mennyire mély sebet ütött rajtad?

- Rosszul érintett, de azt mondtam magamnak: elúszott a hajó, nem baj, hiszen még fiatal vagyok, tudok még bizonyítani, és legalább a 60 kilósok között sikerült kiharcolnom olyan pozíciót, ami talán tekintélyt parancsol, már nem én vagyok az, akivel az ellenfelek szívesen birkóznának egy-egy nagy verseny első fordulójában.

Igen, ez már egyfajta rang, de István pályafutása újabb kanyart vett azzal, hogy a szabályváltozásokkal megnőtt az állóbirkózás jelentősége, és – sokakkal ellentétben – neki csapás volt a súlycsoportok megváltozása. A 2013-as budapesti vb-n már a saját bőrén érezte a változásokat, ráadásul újra előjött a mumus, azaz az emlegetett magára dobás a kubaival szemben, és persze jött a vereség.  Ezt tetézte be a súlycsoport-változás.

- Reméltem, hogy lesz 62 vagy 64 kilós súlycsoport, reménykedtem, hogy nem kell újra lefogynom 60 kilóra, de másképpen alakultak a dolgok.

- Jött az 59 kiló, ami túl alacsony, és jött a 66 kiló, ami túl magas…

- Ilyen alacsony súlycsoportban egy kiló nagyon sok. Egyáltalán nem mindegy, hogy 60 vagy 59. Hatvanra még úgy fogytam, hogy az utolsó kiló maga volt a szenvedés. Jó, hát meg tudom csinálni, hogy lefogyok 59 kilóra, de akkor másnap ki megy fel a szőnyegre?

- Tehát nincs más választásod, mint a 66 kilogrammosok súlycsoportja, ahol Lőrincz Tomi az úr, így pedig a küldetés majdnem lehetetlen?

- Most úgy vagyok vele, hogy a 66 kilóban van a helyem, de elkönyveltem: a riói olimpián Tomi lesz a befutó, aki világklasszis, és én legfeljebb akkor lehetek ott, ha ő nem fogyna le. Viszont 2020-ban, Tokióban mindenképpen szeretnék ott lenni, hiszen gyerekként is csak azért kezdtem el birkózni, mert olimpiai bajnok akartam lenni, és belőlem ez a vágy, ez az erő annak ellenére sem tűnt el, hogy mostanában rámjár a rúd. Bizakodom, hogy bele fogok erősödni a 66 kilóba. Szerencsére kitűnő edzőpartnereim vannak, mint például Lőrincz Tomi – tette hozzá némi mosollyal, és kellő öniróniával, de ugyanakkor mégis elszánással.

Kozák István a válogatottban erősödik, és próbálja elérni, hogy az állóbirkózását is fejlessze.

- A szabályváltozás előtt tipikusan olyan birkózó voltam, hogy állásból kibekkeltem a helyzeteket, aztán lentről megcsináltam az akciót, és így tudtam nyerni. Most nagyon ráfekszem az állóbirkózásra, ebben az edzőim, például Struhács Gyuri bácsi, a segítségemre vannak. Takács Ferenc is rengeteget segít. Ő szokta mindig mondogatni, hogy tűzzek ki magam elé rövidtávú célokat, például azt, hogy egy meccsen a hat percből három vagy négy percig csak én irányítsak. Napról-napra ezzel a módszerrel edzek, készülök, hiszek benne. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladok.

- Soha nem fordult meg a fejedben, hogy feladd?

- Á, dehogyis. Én a birkózásnak élek, ebből akarom kihozni a maximumot, de nem tagadom, mostanában többször voltam magam alatt, amit az edzőtáborban nem mutattam ki. Aztán hazamentem Ceglédre, és olyankor a szüleim mindig nagyon biztattak, lelket öntöttek belém, sokat segítenek. Még egyszer mondom: soha nem adom fel!

És Kozák István folytatja, kőkeményen dolgozik Takács Ferenc irányításával, mert tudja jól, hogy azok a bizonyos lépcsőfokok nagyon magasra is elvezethetnek.