Kitüntették – Rácz Lajos világ- és kétszeres Európa-bajnok
2019. 04. 02., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MG, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Az örökös magyar bajnok, világbajnok, kétszeres Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes Rácz Lajos még azt a különlegességet is elmondhatja magáról, hogy tizennyolc világversenyen mindig a legjobb hatban végzett. Az 52 kilós kötöttfogású kiválóság 21 évesen költözött Székesfehérvárra; a Honvéd Szondi SE legendái közé emelkedett a tősgyökeres budapesti fiú, aki Csepelről indult el – Baracsi Imrét tekinti példaképének -, és jutott a legnagyobbak közé.
Március 15-én a versenyzői és mesteredzői munkájáért a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át. Rácz Lajos aktív nyugdíjasként a családja körében érzi magát legjobban. Úgy érzi, hogy most valamit bepótolhat azokból a „kiesett” évekből, amikor birkózóként hosszú heteket, hónapokat töltött edzőtáborokban, nagy versenyeken, távol a szeretteitől.
A kitüntetés ürügyén mesélt a mesteredző, bajnok pályafutásának olyan epizódjairól, amelyek ma is elevenen élnek benne. Rácz Lajos gondolataiból adunk közre egy csokorra valót:
„Nagyon meglepődtem, hogy megkaptam ezt a kitüntetést. Kerestem, kutattam, vajon kinek juthattam eszébe most, két évvel a nyugdíjba menetelem után, hiszen már a birkózástól is kicsit távolabb kerültem, bár ez nem egészen igaz, hiszen tagja vagyok a szövetség elnökségének. Hihetetlenül jól esett, Szőnyi Janival együtt két birkózó kapta meg a kitüntetést.”
„A kitüntetés átvétele óta számos, számomra ismeretlen ember állított meg, hogy gratuláljon. Olyan ismerősök hívtak fel telefonon, akikkel „ezer” éve nem beszéltünk, üdvözöltek, köszöntöttek engem. Világbajnok társam, Kovács István szintén felhívott, de egy valami mégis hiányzik. Onnan, ahol az életem, pályafutásom nagy részét eltöltöttem – a Szondy SE-ben -, egyelőre még egyetlenegy gratuláló telefon sem érkezett. (legalább is itt tartottunk a múlt hét vége felé – a szerk.) Ez egy kicsit elkeserít engem. Seres Ferivel a nemzetközi versenyeken nemcsak a magyar színeket, hanem egyben a székesfehérvári Szondy SE-t is képviseltük – magas szinten. Nevelési munkámnak köszönhetően több száz gyereknek tanítottuk meg a birkózás alapjait, és elköteleztük őket a sportágnak. Úgy látszik, senki nem lehet próféta a saját (szűkebb) hazájában…”
„Bár a birkózás egyéni sportág, de mégis a közösség, amelyben éltünk, az összetartó erő a legnagyobb bajban is mindig segített. Mostanában kicsit másképp működnek a dolgok.”
„Régóta nagyon jól tudom már, hogy nem körülöttem forog a világ, és ez így helyes. Alig vártam, hogy jöjjenek a fiatalok, és átvegyék tőlem a váltóbotot. Megnyugodva tudtam átadni az edzői székemet…”
„Én voltam az 1979-es San Diegó-i világbajnokságon az első magyar aranyérmes, pedig nem én számítottam a legesélyesebbnek, inkább a szovjet ellenfelem. Tóth Pista következett, aztán Kocsis Feri jött, majd a szabadfogású Kovács Pista tette fel a pontot az i-re. Négy aranyérem! Egy olyan feltörekvő nemzedék tagjai voltunk, akik bizonyítani akartak. Sikerült…”
„Számomra az 1983-as budapesti Európa-bajnokság meghatározó élményt jelentett. Hazai pályán, ismerősök előtt birkózni Borzongatóan jó érzés töltött el: hazai pályán, ismerősök előtt birkóztam . Nagyon büszke voltam rá, hogy magyar vagyok. Nem okozhatok csalódást, egyre csak ez járt a fejemben. Győzni tudtam.”
„Több évtizeden keresztül nem voltam a családomé, a birkózás háttérbe szorította. Most az időm döntő részét a feleségemmel, az unokáimmal töltöm, akik lassan már felnőtt emberek lesznek. Mit mondjak, nagyon jól érzem magam…”
