Égi birkózószőnyegek

2016. 11. 02., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Internet, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Lehet, hogy még láttuk őket, lehet, hogy már soha. Lehet, hogy őrizzük egy mozdulatukat, egy dobásukat, egy kacsintást, egy mondatot, egy gesztust, egy mosolyt, egy elmorzsolt könnycseppet. Lehet, hogy csak olvastunk róluk elsárgult újságlapokon, könyvek beszédes oldalain, és elképzeltük őket, szinte már újra éltek, és jószerivel láttuk is magunk előtt a bajnokokat, a győzelemért harcolókat. Azokat, akik birokra keltek – a magyar színekért. Azokat, akik már az égi birkózó szőnyegeken gyürkőznek.

A kackiás bajszú óriást, Weisz Richárdot, az első magyar birkózó olimpiai bajnokot, aki tengerésznek állt, és még a Japán Kávéházat is vezette. Elképzelhetjük Keresztes Lajost, akinek hentes volt a becsületes szakmája. Az erdélyi erős ember 1928-ban lett olimpiai aranyérmes. Edzőként segítette minden idők egyik legnagyobbját, a birkózótudásban, testben és lélekben is óriás Kozma Istvánt, az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Picit, akitől összerezzentek az ellenfelek. Sokan vannak, akik látták, akik még beszéltek vele, akikkel egy fényképen szerepelt. Vannak, akik nagyon szurkoltak neki, de van-e még velünk élő rajongó, sporttárs, aki feldobálta őt a levegőbe?

A karfelszedést meg a szaltót már valahol éteri távolságban villantja fel a mennyei arénában.

És sorjáznak a nevek: Lőrincz Márton, Zombori Ödön, Kárpáti Károly – a berlini győző -, Hódos Imre, Szilvásy Miklós, Gurics György. Nevek a sírokon, fejfákon, a lelkünkben, a birkózó legendáriumban. Juhász Gyula írja: „Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek/Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.” Nem, nem múlnak el, és ne is hagyjuk, hogy az örökségük a semmibe hulljon. Nem lehet eléggé tisztelni Polyák Imre töretlen akaraterejét, a három olimpiai ezüstje után szerzett tokiói aranyát. Mindannyiunk aranyát. A világbajnoki címeket. A kedélyét. Az évszázad birkózóját. Itt hagytak minket számosan. Eltávozott a nagy mackók közül Balla József, Kiss Ferenc és Klauz László is. 

Tudom, a sornak nincsen vége, tudom, hogy sok szív facsarodik bele, ha itt olvassa e neveket, vagy éppen abba, hogy miért maradt ki egy-egy legenda, vagy éppen a birkózás egy-egy szorgos-kemény munkása, akikre méltán emlékezhetünk. Emlékezzünk.

Mikszáth Kálmán gondolatával gyújtsunk gyertyát – megállva, főhajtással.
„Ma a halottak napja van! Nem a csüggedés merev fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával lépünk e hantokhoz, s egy könnyet ejtünk... rájok, koszorú gyanánt... „