Aranypillanatok, Tóth István
2015. 06. 04., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Tóth István, a BVSC jelenlegi szakosztály-igazgatója világéletében eltökélt volt, és szinte minden, ami vele történt, egy gyermekkori szent és szilárd elhatározásra vezethető vissza: mindig, mindenáron világbajnok akart lenni. Az lett. Nem egyszer, hanem kétszer is, 1979-ben San Diegó-ban, és 1981-ben Oslóban állhatott fel a világbajnoki dobogó legmagasabb fokára. A kettő között a moszkvai olimpia döntőjében igazságtalanul leléptették a görög Migiakisz ellen. Mindez kötöttfogásban, a 62 kilogrammosok súlycsoportjában történt.A fordított „csípőszerűség”
„Későn, 14 éves koromban kezdtem birkózni, tehát a gyerekkori birkózásból jó pár év kimaradt, főleg ami az edzéseket, a gyakorlásokat illeti. Pontosan ezért nem is szerettem gyakorolni, persze szükség volt rá, de sohasem esett jól. Amikor a Ganz-Mávagba kerültem, a Honvédból jött oda Ökrös Józsi bácsi, aki kitűnő nevelőedző volt. Nap mint nap lementem edzésre, mindig korábban érkeztem, és ilyenkor egyszer csak – ahogyan szokott - nyílott az ajtó, jött Józsi bácsi, no erre aztán mindjárt rossz érzésem támadt: megint gyakorlás következik. Köszöntünk egymásnak, erre azt mondta: „Pista, akarsz-e gyakorolni?”, én meg: „Hát persze, Józsi bácsi!” – vágtam rá, és rendre gyakoroltuk a fogásokat. Kicsit messziről kezdtem a mondandómat, de oka van, hogy miért beszélek erről. Volt egy speciális, fodított, „csípőszerűség”, egy fogás, amit rengeteget gyakoroltam, és végül alaposan megtanultam. Aztán ez szép lassan elkopott, eltűnt, a háttérbe szorult, de elérkezett egy mérkőzés, egy pillanat, még pedig a San Diegó-i világbajnokságon, amikor előhoztam valahonnan nagyon mélyről, és az amerikai Kuzu ellen csináltam legalább hármat ebből a fogásból, úton az aranyérem felé.”
Érmes évek
„Réczi Lacival rivalizáltunk a 70-es években, és ő rendre szállította az érmes helyezéseket a világversenyekről akkor is, amikor a magyar birkózósport szűkölködött a fényes sikerekben, tehát őt nem lehetett kihagyni a válogatottból. Aztán 1978 végén jött Hegedüs Csaba, ő lett a szövetségi kapitány, és azt mondta, hogy küzdjek meg Lacival a válogatottságért. Ha győzök kettőnk mérkőzésén, akkor én kerülök be a csapatba. Laci nem vett részt akkor a nagyon kemény alapozáson, de csatlakozott hozzánk az edzőtáborban, hogy mérkőzzünk meg, kié legyen a nemzeti csapat meze. Nagyon összeszedtem magam, megnyertem Tatán a kettőnk csatáját, így bekerültem a válogatottba. Már előtte is én utazhattam az Európa-bajnokságra, de ezt megelőzte még az itthoni verseny, a Nikola Petrov emlékverseny Szófiában, és egy csehszlovákiai viadal, mindhármat megnyertem. Az Európa-bajnokságon csak az ezüstérmes román versenyzőtől kaptam ki, aztán a későbbi aranyérmest, a lengyel Lipient megvertem – ő akkor a legjobbnak számított -, de a körbeverés miatt csak harmadik lettem. A lényeg azonban az, amiért az egészet mesélem, hogy ezek után, 1979-ben, stabil válogatott lehettem, és pályafutásom három legsikeresebb évét ennek köszönhetem. A ’79-es Eb-ezüst után jött a világbajnoki cím San Diegó-ban, majd 1980-ban, a moszkvai olimpián a döntőben a görög Migiakisz ellen leléptettek. Történt, ami történt, az a svájci Raphael Martinetti volt a szőnyegelnök, akit nemrég állítottak fel a FILA elnöki székéből, a dúsgazdag görög Karajannisz volt akkor a bíróbizottság elnöke, tehát mindent bevetettek, de figyelembe véve a helyzetemet – mérlegre téve a körülményeimet, magánéletemet, mindent-, nem háborgok ezen, inkább értékelem az ezüstöt. Jó, persze, az arany szebben csillogott volna, azt viszont 1981-ben Oslóban megszereztem: ismét világbajnok lettem. Szép időszak volt…”
„Világbajnok akarok lenni!”
„Nem is tudom, valahogy nagyon nyögvenyelősen zajlott le számomra az oslói vébé 1981-ben, de azért, ha nem is nagy pontkülönbséggel, sorra megnyertem a mérkőzéseimet, amikor következett a döntő a lengyelek 62 kilósa, Ryszard Swierad (és nem Lipien) ellen, aki már 2011 óta sajnos, nincs az élők sorában. Ő remekül akciózott és csípőzött, amit nagyon nem szerettem. Úgy indult a meccs, hogy hidaltam, de tudni kell, én nem tudok hidalni. Nagy nehezen kijöttem belőle, az utolsó húsz másodpercben csináltam egy levitelt, egy pörgetést, akkor vezettem először, de ezzel meg is vertem Swieradot. Ha 1979-el vetem össze, akkor Amerikában csak a szovjet Musztafin ellen vívtam csikorogtató csatát, 5-3-ra nyertem, aztán a többi mérkőzésen könnyebben sikerült győznöm, valahogyan minden összejött. Voltaképpen a gyerekkori vágyamat váltottam valóra, mert akkor mindig azt hajtogattam: világbajnok akarok lenni, világbajnok akarok lenni. Érdekes módon sohase fogalmazódott meg bennem, hogy olimpiai vagy Európa-bajnok legyek. Úgy gondoltam, hogy a világbajnok tényleg a világ legjobbja, és lám, ami nem fogalmazódott meg bennem, az nem is sikerült, amit viszont megfogalmaztam magamban, valóra vált – kétszer is.”
