Arany(?)pillanatok – Sípos Árpád
2016. 10. 11., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MG, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Én még ilyet nem láttam! Sípos Árpád kötöttfogásban az 57 kilósok között 1986-ban, Pireuszban Európa-bajnoki címet szerzett, és már egy esztendővel korábban is a dobogón állt a kontinensbajnokságon: a bronzérmet hozta el Lipcséből, tehát van mire büszkének lennie. Erre a bajnok – aki egyébként biológia szakos középiskolai tanár Las Vegas-ban, és az idei nyári vakáció nagy részét idehaza töltötte – folyamatosan arról beszélt, hogy mit szalasztott el, mit érhetett volna még el, és egész egyszerűen nem volt hajlandó aranypillanatoknak tekinteni a pireuszi diadalmenetet. Én még ilyet nem láttam.„Nem vagyok sikeres sportoló, legalább is ahhoz képest, amit a szakemberek és én is elvártam magamtól, és ahhoz képest, hogy messze nem nyertem annyi versenyen, ahányszor győznöm kellett volna. Meg sem közelítettem. Akkor beszélhetnénk aranypillanatokról és sikerességről, ha nyerek két-három világbajnokságot, egy olimpiát, és legalább három Európa-bajnokságot. Ha ez megtörténik, nem lepődött volna meg senki. Eljutottam egy bizonyos szintre, de ott már nem tudtam átlépni a saját árnyákomat. Fogalmam sincs, hogy miért. Az 1986-os budapesti világbajnokságon már kikészítették az adidas cipőt az év legjobb birkózójának, és mindenki letette volna a nagyesküt, hogy az az enyém lesz, mert abban az évben szinte mindenkit megvertem. Nem kaptam meg, negyedik lettem a vébén, ez pedig nem siker. Persze, ettől még nyugodtan alszom (most már…), nem lettem kevesebb.”
És én ekkor is forszíroztam, hogy elvégre ő lett Európa legjobbja 1986-ban Görögországban, mi ez, ha nem siker, de nem számított. Árpád számára mintha nem is létezne, mintha semmi jelentőséggel nem bírna. Nála az 1985-ös kolbotni és az 1986-os budapesti vébé negyedik helye annál nagyobb súllyal esik latba – persze negatív értelemben.
„Az 1986-os Európa-bajnokság csak egy állomás volt, abban az évben a világbajnokságig minden versenyt megnyertem. Évekkel korábban is rengeteg nemzetközi viadalon győztem, csak éppen a világversenyeken nem tudtam nyerni. Folyamatosan ott voltam a dobogó közelében, de csak a harmadik, negyedik, ötödik hely jutott, mindig jött valaki, akivel meggyűlt a bajom. A világ- és Európa-bajnok bolgár Vangelov ellen mindig volt olyan érzésem, hogy „na itt fogalmam sincs, hogy mit csináljak”. Ő az egyetlen olyan birkózó az egész pályafutásom során, akivel kapcsolatban ez merült fel bennem, de imitt-amott felmerültek egyéb nehézségeim is, például itt Budapesten kikaptam a 86-os vébén a lengyel Kloziktól. Előfordult jó párszor, hogy miközben a legjobbakra figyeltem, valahol „beragadtam”. Az egyik legjellemzőbb példa a japán Eto Maszaki-val szemben vívott 1983-as világbajnoki meccsem. Az edzőtáborban folyton megvertem, jószerivel nem volt köze a meccsekhez, erre a világversenyen amatőr módon elkezdtem sietni: gyorsan megcsináltam az aláfordulást, gyorsan levittem, gyorsan megpörgettem balra, gyorsan megpörgettem jobbra, most már 5-0, el is telt fél perc, de siessünk, mert kell még három pont, gyorsan el kell dobnom. De hova kellett rohanni? Megemeltem, gyorsan csináltam, beragadtam, és betusolt belőle. Szevasz, tavasz. Eto nyerte a világbajnokságot. Ha százszor birkóztam volna ellene, százegyszer vertem volna meg, de akkor és ott nem így történt.”
Hát ennyi. Sípos Árpád Európa-bajnok, de mintha mi sem történt volna. Szerinte. Milyen sajátságos ez, hiszen hány és hány olyan birkózónk dolgozik és dolgozott azért, hogy legalább egyszer a dobogó tetejére állhasson felnőtt világversenyen, és ez nagyon keveseknek sikerül(t). Az Aranypillanatok című rovatunkban Árpád önkritikája, sikertelenség-tudata egyedi, bár saját bevallása szerint már nyugodtan alszik. Lehet, hogy egyszer majd Pireuszról is fog álmodni…
