Aranypillanatok, Rácz Lajos

2014. 09. 08., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Sz. I., cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Az Aranypillanatok címmel indított sorozatunk nyitó darabjában Hegedüs Csaba megemlékezett az éppen harmincöt évvel ezelőtti San Diegó-i diadalról is. Ki ne tudná: négy világbajnoki címet szeretek a magyar birkózók. Az egyikük Rácz Lajos volt, a kötöttfogás 52 kg-os súlycsoportjának győztese. Úgy gondoltuk, ő is a kaliforniai városban történteket eleveníti fel. De nem. És erre nyomós oka van.

Rácz Lajos, kötöttfogású világ-, és kétszeres Európa- bajnok, olimpiai ezüstérmes budapesti pillanatokat idéz fel:
„Amikor komolyabban kezdtem birkózni, Csepelen a válogatott kerettag Baracsi Imre volt a példaképem, és először országos bajnok akartam lenni, de aztán egyre magasabbra tettem a lécet. A csúcspont egyértelműen az 1983-as budapesti Európa-bajnokság volt.
A Budapest Sportcsarnokban birkóztunk, és túlzás lenne azt állítani, hogy a legjobb formában voltam, de 31 évesen, hazai közönség előtt mindenképpen szerettem volna bizonyítani. Az az igazság, hogy a verseny előtt kicsit túledzettem magam. Mindenesetre hatalmas akaraterővel lépegettem előre, de az akcióim nem úgy sikerültek, ahogyan elképzeltem. Jó, persze, hoztam a meccseket – volt köztük technikai tus, leléptetés is –, de nehezen alakultak a dolgok, végül szép csendben bejutottam a döntőbe.
Másnap reggel hallgattam a rádiót Kocsis Feri barátommal (a válogatottban tíz éven át mindig ő volt a szobatársam az edzőtáborokban és a versenyek alatt a szállodákban), és egyszer felfigyeltünk valamire. Novotny Zoli mesélte egy műsorban, hogy előző este, amikor közvetítette a birkózó mérkőzéseket, a rádiósfülke ajtajában megjelent egy csillogó fekete szemű kisfiú, és nézett befelé. Erre Zoli megkérdezte tőle: ki vagy te? Ő meg így válaszolt: Rácz Lajos kisfia vagyok, és az én apukám a legerősebb ember a világon.
No, hát azt hittem, hogy rögvest leesek az ágyról, aztán átvillant az agyamon, mi lesz, ha ezek után nem leszek Budapesten Európa-bajnok?
Nem mondom, hogy csak ezért nyertem, de ez is biztosan közrejátszott. Mindenesetre délután a nálam tíz évvel fiatalabb, 21 éves szovjet Gyugyajevet legyőztem a döntőben, pedig nagy ponthátrányban voltam, 0-5-re álltunk, aztán feljöttem 3-5-re, szinte az ájulásba kergettem, végül leléptették. Ezt a pillanatot fontosabbnak értékelem, mint például a San Diegó-i vb-aranyat 1979-ben, vagy a két évvel korábbi Eb-elsőséget, mert itthon tudtam nyerni, hazai közönség előtt.
Óriási erőt merítettem ebből a sikerből. Amikor később edzősködni kezdtem, nagyon-nagyon megharcoltam érte, de a „harcra” hozhatnám példának a moszkvai olimpiát is, akkor két héttel a rajt előtt eltörtem a kezem, de hallani sem akartam arról, hogy ne vegyek részt a játékokon, ahol végül ezüstérmes lettem, ami viszont már egy másik történet.
Az aranypillanat itthon, Budapesten jött el…”