Aranypillanatok, Növényi Norbert

2014. 10. 03., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Internet, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Növényi Norbert, az 1980-as moszkvai olimpia kötöttfogású bajnoka a döntő jelentőségű mérkőzést a szovjet fővárosban a nagy ellenféllel, a szovjet Igor Kaniginnel, a későbbi kétszeres világbajnokkal vívta. A román Dicu elleni utolsó mérkőzés már a hab volt a tortán. Hat meccs – hat győzelem. Imponáló! Ha azt mondjuk: Növényi és aranypillanatok, akkor ő az első helyen Moszkvát emlegeti.

„Bennem volt a dac, a düh a moszkvai játékok előtt, mert az előző évben, 1979-ben a San Diegó-i világbajnokságon csak ezüstérmes lettem, és bírói hibáknak köszönhettem, hogy a döntőben a svéd Frank Anderssont hozták ki győztesnek. Jártányi ereje nem volt már, mégsem léptették le. Na, mindegy… Munkált bennem az indulat az azt megelőző időszak miatt is, amikor itthon leírtak, és nem vittek ki a montreali olimpiára.
Így érkeztem meg Moszkvába, ahol Igor Kanigint kiáltották ki első számú aranyesélyesnek, ráadásul hazai szőnyegen birkózott. Vele kellett küzdenem az ötödik fordulóban, mondanom sem kell, döntő jelentőségű mérkőzés volt. Érdekes a történet, mert a meccs előtti este a szövetségi kapitány, Hegedüs Csaba behozott nekem egy otthoni újságot, amelyben megírták, hogy a szovjetek legendás vezetőedzője, Gennagyij Szapunov azt nyilatkozta: Növényinek semmi esélye sincs Kanigin ellen. Ez annyira felpaprikázott, hogy akkor éjszaka szinte semmit sem aludtam, és legalább százszor lejátszottam előre a mérkőzést, ami másnap szinte ugyanúgy történt, ahogyan elképzeltem, vagyis a valóság megerősített.
Nagy iramot próbáltam diktálni, el is húztam, fölényesen vezettem, aztán csak az járt a fejemben, hogy tartsam ezt a pozíciót, és bár felzárkózott, de az én taktikám jött be. A záró fordulóban, a román Dicu ellen csak az volt a lényeg, hogy nem volt szabad tussal vereséget szenvednem, mert akkor elúszik az aranyérem, Nos, eszembe sem jutott, hogy taktikázzak, nyerni akartam, aranyérmes lettem. Jól ismertem őt. Összesen hat mérkőzést birkóztam, az első négyet tussal nyertem meg, ezután Kanigint is hidaltattam, de nem adták meg a kétvállat, Dicut szintén kétvállra fektettem, természetesen ekkor sem ítéltek tust.  Egyszóval – az én számításom szerint – mindegyik meccsemet tussal nyertem meg.
Az igazi aranypillanat az volt, amikor Kanigint legyőztem, aztán ezt fel is fogtam. Apámmal nagyon sokat beszélgettünk. Rengeteget köszönhetek neki, mert nemcsak az édesapám és az edzőm volt, hanem a legjobb barátom is. Azt mondta a győzelmem után, hogy látod, meghallgattatott a mi népünk imája. Akkor, a román Dicu elleni meccsem után mindenkit végigcsókoltam ott a szőnyeg környékén, akit csak lehetett, és amikor a dobogón álltam, a Himnuszt hallgattam, átvillant rajtam, hogy érdemes volt izzadni, szenvedni, a sok fájdalom meghozta a gyümölcsét. Mit mondjak, aranypillanat volt az is.”