Aranypillanatok, Kiss Balázs

2014. 11. 07., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Amikor Kiss Balázs 2009-ben a dániai Herningben világbajnok lett a kötöttfogás 96 kg-os súlycsoportjában, jubileumot is ünnepelhettünk, hiszen Balu a magyar birkózósport huszonötödik világbajnoki aranyérmét szerezte meg. Ráadásul 18 esztendő, vagyis Farkas Péter 1991-es, várnai elsősége után állhatott ismét magyar birkózó a dobogó legfelső fokára. Csoda-e, ha Balázs a svéd Jimmy Lidberg elleni vb-döntőt teszi az első helyre? De aranypillanatként értékeli a budapesti bronzérem megszületését is a tavalyi világbajnokságon.

„A 2009-es világbajnokság kapcsán természetesen a megnyert döntő viszi el a pálmát, de több herningi aranypillanatot is említhetek, például egy olyan meccsemet, amelyen nem történt akció. A második mérkőzésemet az észt Heiki Nabival birkóztam, aki előtte is nyert világbajnoki címet 2006-ban, majd – már nehézsúlyban – olimpiai ezüstérmes lett, és tavaly nálunk újra begyűjtötte a vb-aranyat.
Szóval ő az egyik mumusom, állandóan össze-vissza vertük egymást, legalább egy tucatszor összecsaptunk már, alig született pont ezeken a mérkőzéseken, az unalmas, de rakkolós gyürkőzéseken vagy egy intés, vagy egy kitolás döntött. Sehol egy akció, nem tudtunk egymással mit kezdeni, de Herningben a korongfeldobásban nekem kedvezett a szerencse, mert az színtiszta szerencse, hogy a kékre esett a korong, neki kellett támadnia, és én kivédekeztem. Ha ez nem így történt volna, a fasorban se vagyok,
de ez volt a jel, hogy a sors is mellém állt,

mert a legjobbkor vertem meg Nabit.

Persze, az igazi nagy pillanatot a döntő hozta el. Azzal a svéd Jimmy Lidberggel kerültem szembe, akit addig soha, semmilyen világversenyen nem tudtam legyőzni, egyszerűen képtelen voltam megpörgetni. Az első menetben őt küldték le térdelőbe, én meg pörgetni akartam, erre szépen magamra húztam, ezzel el is ment a menet. Jött a második, irtózatos tempót diktáltam, szinte euforikus állapotban küzdöttem. Egyébként a döntőre úgy mentem fel a szőnyegre, hogy már a tényét is ajándéknak tekintettem, de hál’istennek nem értem be az ezüstéremmel, igaz, abban az önkívületi állapotban jószerivel már azt sem fogtam fel, hogy világbajnoki döntőben vagyok. Rengeteg szurkoló biztatta Lidberget, hihetetlen hangulatot csináltak, és bár ellendrukkerek voltak a skandinávok, az sem izgatott. Az aranykapuban álltam, de ez nem nyomasztott, csak arra gondoltam, hogy nagyon jól birkóztam, minden szuperül ment egész nap. Kicsit megnyugodtam, de „éhes” maradtam. Szárnyaltam. Boldog voltam, és

ez az állapot valami félelmetes koncentráltságba csapott át,

ki akartam hozni magamból mindent, de tényleg mindent. Ugyanezt éreztem a budapesti vébén, ahol a nálam jobb kétszeres Európa-bajnok örmény Alekszanjantól ugyan kikaptam, de a bronzot sikerült kicsikarnom, teljes fizikai és lelki erőbedobással küzdöttem.
Térjünk vissza újra a herningi szőnyegre. Szóval ott, a döntőben a második menetet őrületesen megnyomtam. Nekem kellett védekeznem, és bár addig mindig elvitt ezekben a szituációkban, de akkor ki tudtam védekezni Lidberg ostromát, és láttam rajta, nem gondolta, hogy a harmadik menetre is sor kerül. Az az igazság, hogy vérszemet kaptam, ő meg összetört, én erre még nagyobb sebességre kapcsoltam. Lidberg csak a lenti pozícióra várt, mert remélte, hogy az utolsó fél percet simán kivédekezi. Lent tényleg szinte lehetetlen volt megmozdítani. Lement térdelő helyzetbe, és tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem van. Csak ez az egy. Mintha akkor és ott kiléptem volna a testemből, és kívülről láttam magam.

Minden megmaradt, morzsányi energiámat is összeszedtem,

és megpörgettem Lidberget! A svéd egyszerűen nem hitte el, hogy ilyesmi megeshet vele. Meg akartam pörgetni, először nem sikerült, de nem váltottam a másik oldalra, hanem ugyanarra, balra pörgettem újra, elvittem, aztán tartottam, tartottam – már csak tíz másodperc az élet –, és mintha csak ketten lettünk volna, megszűnt a külvilág, nem hallottam semmit a csarnok zajából. Mint a rajzfilmekben, amikor kiemelik a figurákat: csak én vagyok, és ő.
Aztán már csak azt láttam, hogy boldog emberek rohannak be a szőnyegre, és gratulálnak.
Mázsás kövek gördültek le rólam, jártányi erőm sem maradt, órák teltek el, mire felfogtam, hogy világbajnok lettem.”