Aranypillanatok, Hegedüs Csaba

2014. 08. 28., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

1979 augusztusának végén, éppen harmincöt éve világbajnokságot rendeztek a kaliforniai San Diegóban. A magyar birkózók négy aranyérmet nyertek, onnan származik a máig egyetlen szabadfogású is. Hegedüs Csaba szövetségi kapitánynak ez volt az első vébéje. Az egész birkózóvilág a csapata csodájára járt. Ezzel az írással indítjuk útnak sorozatunkat, amelyben a dicső múlt „aranyművesei” emlékeznek pályafutásuk legnagyobb sikereire.

Aranypillanatok, avagy helyenként kissé rendhagyó bevezetés egy sorozathoz
A szó az olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok Hegedüs Csabáé, aki mind versenyzőként, mind szakvezetőként felért a csúcsra.

Aranyalap – a „pesti strici” és a munka értéke

„Ifjú koromban a magyar bajnokságokat, a válogató versenyek döntő többségét Budapesten rendezték, de ezeken az eseményeken többségükben vidéki fiúk indultak. Jöttek Szegedről, Debrecenből, Kecskemétről, Szombathelyről, Győrből, Kaposvárról, és én, a Vas megyei srác, soha nem éreztem azt, hogy vidéki vagyok – Sárváron születtem, Szombathelyen birkóztam 19 éves koromig –, ha fővárosi versenyzővel kellett birkóznom. Legfeljebb az zavart, hogy a budapesti vezetők időnként próbáltak jogtalan előnyt kiharcolni a saját versenyzőjüknek. Amikor elmúltam tizennyolc, megkeresett a Vasas, és 1967 januárjától már ott folytattam a pályafutásomat. Abban az évben, ősszel elmentünk Szegedre csapatbajnoki mérkőzésre, még Kozma Pisti is tagja volt a csapatunknak, én voltam a legfiatalabb. A bátyámmal, Miklóssal együtt megkaptuk a „rohadt pesti stricik” jelzőt a kissé vehemens szurkolóktól. Persze, nagyon bántott a dolog, és azt mondogattam magamban keserűen, hogy mi a fene történt. Fél év alatt máris pesti strici lettem? De rájöttem valamire. Magyarországon bizonyos értelemben nincs vidék meg főváros, csak az emberek hordoznak magukban kisebbségi komplexust, és azt mondom, hogy nem a hely, hanem az értékteremtő munka adja meg az ember súlyát, csak ez lehet irányadó.”

A Tuskirály éhsége és Nazarenko szemüvege

„Steer Anti, Maróthy Pisti, Alker Imre, Miklós, a testvérem és én voltunk általában egy szobában a tatai edzőtáborban a válogatott felkészülések során. Steer Anti úgy gondolta – közel tíz évvel volt idősebb nálam –, hogy ő a legjobb birkózó a válogatottban, én meg úgy gondoltam, hogy én. Bár a 70 kilóban versenyzett, én a 82-ben, mégis többször kérte az edzőtől, hogy velem akar birkózni az edzésen, és a két súlycsoportnyi különbség természetesen látszott, talán kétszer meg is sérült ellenem, de rendkívül érdekes helyzet alakult ki. Volt egy mozzanat, ami végső soron az egyik aranypillanatomhoz vezetett, mert Anti némi indulattal azt mondogatta: na, majd meglátom, Hegedüs, milyen nagy pofád lesz, ha a Nazarenko leteszi a szemüvegét, aztán neked megy, akkor aztán mire mész. Tudni kell, hogy a szovjet versenyző világbajnok volt akkor, és a meccsek közötti szünetekben mindig feltette a szemüvegét, és olvasott. Szóval, mire is megyek Nazarenkóval? Ez a kérdés, megjegyzés érlelődési folyamatot indított el bennem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre többet tudtam meg róla, de nem rettentett meg a fantasztikus eredménylistája, nem riasztott meg a ennek a hallatlanul izmos fickónak az óriási ereje, sőt… Steer Anti szavai után szó szerint éhes voltam arra, hogy csapjunk már össze, gyere, tedd le a szemüvegedet, mérjük össze magunkat, tehát nem a kisebbségi komplexust, hanem a becsvágyat erősítette bennem.
1971-ben Szófiába Anatolij Nazarenko az aktuális világbajnokként érkezett, nekem pedig az volt az első vébém. Előtte azért megnyertem a nagyon erős Pytlasinski-emlékversenyt, az összes meccsemen tussal győztem. Elkezdtem a vébét, Nazarenko rám se hederített, tussal indítottam, aztán újabb tusgyőzelem következett, jól ment a szaltó, majd harmadszor is tussal nyertem. Ekkor szólt neki az edzője, hogy most ne vonuljon félre, hanem nézzen meg engem, mert sorra-rendre tussal verem az ellenfeleimet. Erre látom ám, hogy Nazarenko rándít egyet a vállán, és akkor egy ezredmásodpercre belém villant – miközben egy másik meccsemre mentem föl a szőnyegre –, hogy majd meglátjuk, mennyire fogod te rándítani a válladat, ha én megyek veled szembe. Snitt. Az ötödik meccsem és az ötödik tusgyőzelmem után jövök le a szőnyegről, és kit látok? Bizony, Nazarenko ott ült oldalt, és megnézte a mérkőzésemet. Elérkezett a mi összecsapásunk, halálosan nyugodt voltam, mert attól fogva, hogy Steer Anti a „nagy pofámat” emlegette, olyan állapotba kerültem, hogy tudtam: Nazarenkót meg fogom verni. Szófiában a döntetlen is elég lett volna, de én birkózni, akciózni akartam, erre az első menetben Nazarenko 5-1-re vezetett, Gurics György szövetségi kapitány a szőnyeg szélén holtsápadtan mondta: mit csinálsz Csabikám, mi lesz itt? És ekkor valami legördült, könnyedség fogott el, megnyugtattam a Főnököt. Valahogy az sem tudatosult bennem, hogy ez a vébédöntő. Fölmentem, a második menetben hidaltattam, és betusoltam. Kész. Versenyzőként ez a pillanat vízválasztó volt, világbajnok és tuskirály lettem, és ott kaptam meg a Mr. Tus becenevet is.”

A bursai aranykaland

„Ugorjunk az időben hat évet, egészen 1977-ig, a bursai Európa-bajnokságig, mert ez is fontos fejezet, a montreali olimpia után abba akartam hagyni, aztán felmentem 90 kilóba, és folytattam. Bursában az első két meccsem nyögvenyelősen alakult, a román ellen nagy nehezen győztem, a bolgár ellen leléptettek. És másnap Frankie Boy, azaz a háromszoros világbajnok, négyszeres Európa-bajnok, akkori címvédő svéd Frank Andersson következett. Megint jött a szálláseffektus, Bursában az ifjú Gaál Karcsival és Toma Misivel laktunk egy szobában, ahol este egy kicsit csatáztunk, birkóztunk, hülyéskedtünk, aztán leoltottuk a lámpát. Nem aludtam el, lelkileg készültem másnapra, Frankie Boy ellen. Amikor 11 óra után Karcsi megszólalt a sötétben: Csaba, én azt hittem, hogy legyőzhetetlen vagy, de most jön a Frankie Boy… Aggódás vagy kétség volt ezekben a szavakban? Mindenesetre a Karcsi-féle mondat után egész éjjel nem aludtam, és közben végigfutott bennem, hogy mivé is váltam a fiatalok szemében. Felnéztek rám, és nem tehetem meg, hogy becsapom őket. Reggel hétkor, amikor felkeltem, újra halálos nyugalom szállt meg, és tudtam, hogy győzni fogok. Egyszerűen megoldottam a formaidőzítésemet – lelkileg. Megvertem tussal. Aztán az NDK-st is. Jött a szovjet Minoszjan, aki a Nikola Petrov-emlékversenyen minden meccsén tussal győzött. De nem volt megállás, feltettem gyorsan a kérdést: micsoda, te vagy a szaltókirály, Minoszjan? Hát, egy frászt, én vagyok a szaltókirály! Tussal nyertem ellene is. Igen, aranypillanat volt ez is.”

Aranysziporkák, avagy a san diegói csoda 35 év távlatából

„Frissen kinevezett szövetségi kapitány voltam, és világosan láttam, hogy a moszkvai olimpiát megelőző 1979-es san diegói világbajnokság nagy falat lesz, hiszen más földrészen, Amerikában kerül sorra, mások lesznek a körülmények, mint Európában. Három hetes alapozásra magaslati edzőtáborba vittem fel a gyerekeket Ausztriába, ahol 2700 méteren készültünk. Kőkeményen dolgoztunk, majd közvetlenül a vébé előtt Squaw Valley-ben is töltöttünk három hetet edzőtáborban. San Diegóban a küldetés mégis lehetetlennek tűnt, mert bár tudtam, hogy a miénk a világ legjobb csapata, a helyi feltételek cseppet sem voltak ideálisak. A versenyhelyszín és a szállás száz kilométernyi távolságra feküdt, az étkezés megoldatlan, a szervezésről inkább ne mondjunk semmit. A lényeg, hogy egy barátom segítségével kisbuszt béreltünk, szereztünk egy – itthon akkor még ismeretlen – mikrohullámú sütőt, és minden áldott este vettem rántott csirkét kilószám, salátát, üdítőt, tehát tudtunk vacsorázni. Kellett ez a kis komfort, nagyon sokat jelentett nekünk. Hihetetlenül jól felkészültünk. Az 52 kilóban Rácz Lajos „megölte” a szovjet Fatkullint, aki térdre esett, nézett maga elé, és nem tudott felállni a szőnyegről, Tóth Pista 62 kilóban széjjelszedte az amerikai Kuzu-t, Kocsis Feri a bolgár Sopovval ment az aranyért, elintézte. A bolgár vezetők mégis mentek reklamálni Milan Erceganhoz, a FILA akkori elnökéhez, hogy Sopovot hozzák ki győztesnek, erre odamentem én is, kiabáltam, balhéztam, és nem merték elvenni Csikótól az aranyérmet. Kovács Pista 82 kilóban megnyerte a szabadfogás első magyar világbajnoki címét. Őt a vébé előtt valósággal elkönyörögtem a feleségétől, hogy egy évre még engedje el – Pista még a visszavonulást is fontolgatta –, ne kérdezze, meddig tart az edzőtábor, ne kérje számon, hogy újra menni kell, világbajnokot adok neki vissza. Így lett. Négy arany… Csodálatos érzés volt Budapesten leszállni a repülőgépről, aztán végigmenni a piros szőnyegen és ott eszembe jutott, hogy a gyerekek Ausztriában az edzőtáborban a derékig érő hóban meghaltak és feltámadtak, de tudták, hogy ez kell…őrület…megcsináltuk… San Diego tényleg maga volt a csoda. Aranypillanatok sorozata.”