Aranypillanatok, Gáspár Tamás

2014. 09. 21., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: Martin Gábor, cikket feltöltötte: Honlap-szerkesztőség

Az idén hatvanöt éves Nyikolaj Balbosint ma már a középkorúaknak is be kell mutatni. A kötöttfogású 100 kiló nagy királya volt: 1976 olimpiai bajnoka, kétszeres vb-győztes (1974, 77), ötszörös Európa-bajnok (1973, majd 76-tól 79-ig, sorozatban). Ezúttal azonban csak mint mellékszereplő kerül elő. Gáspár Tamás aranypillanatának történetében.

Gáspár Tamás, kötöttfogású világ- és Európa-bajnok emlékezik:
„Az én aranypillanataim a szovjet Nyikolaj Balbosinhoz, az olimpiai, világ-, és Európa-bajnokhoz kötődnek. Ő volt kötöttfogásban a 100 kiló nagy bajnoka, én pedig a trónkövetelő. Amikor 1979-ben ifjú emberként megjelentem a nemzetközi porondon, Balbosin a pályája csúcsán járt, a következő évben a moszkvai olimpián engem még legyőzött, kiejtett, aztán Achillesín-sérülést szenvedett, és visszalépett. Amikor 1983-ban bejelentette a visszatérését, én már vb-ezüstérmes voltam, de még nem nyertem világversenyt, ezzel együtt engem tekintettek az utódjának. No, aztán elérkezett a nagy fordulópont, vagyis az 1984-es esztendő. A visszatért Balbosint először Zalaegerszegen, a felszabadulási emlékversenyen vertem meg, utána pedig a svédországi Jönköpingben úgy nyertem Európa-bajnokságot, hogy őt is legyőztem, de mégsem ezek a tavaszi  mozzanatok voltak a legfontosabbak.
Javában és keményen készültünk a Los Angeles-i olimpiára, és már-már kimondatott, hogy személyemben új király ülhet a súlycsoport trónjára, és erre az olimpia adhatott volna végérvényes választ. Mint köztudott, nem vettünk részt a játékokon, a pótlékként rendezett A-kategóriás versenyek már senkit sem dobtak fel, de olvasom ám az újságban, hogy a Budapesten esedékes versenyre Balbosin nagyon készül, mert be akarja bizonyítani: ő a 100 kiló uralkodója. Mindenáron nyerni akar, aztán a csúcson szeretné abbahagyni a birkózást. Magyarán jön, hogy engem megverjen. Ettől kezdve én is kezdtem nagyon komolyan venni a dolgot, és végül a döntőben találkoztunk, de ez valójában nem pusztán a verseny döntője, hanem a   m i   d ö n t ő n k  volt. Le kellett győznöm, mert az mégis csak más, amikor úgy kerülsz az élre, hogy nem ürül ki a súlycsoport, hanem megharcolsz az elsőségért. Hallatlanul jó fizikummal rendelkezett, én viszont a taktikában voltam otthon.
Nagyon fűtött bennünket a becsvágy, a meccsen levitt egy pontért, de meghajtottam rendesen, megpörgettem, aztán 2-2-re alakult a mérkőzés, volt hátra két és fél perc. Életem leghosszabb két és fél perce volt ez. Ha kihúzom valahogy, akkor nagyobb értékű akcióval én nyerek. Húztam az időt, vacakoltam, átvillant az agyamon, hogy na, most, elindítok egy kamu válldobást, de ő tudta, mit tervezek. Még el sem indítottam, amikor megkontrázta, bement derékra, nem tudtam kifordulni, és éreztem, hogy mindketten zuhanunk a föld felé, én hátrafelé, ő meg zúdult rám, és akkor a jött a pillanat, a villanás, a kérdés az agyamban: így fogom elveszíteni a meccset? Életem csatáját? A másodperc tört része alatt megrettentem, megmérgesedtem, és olyan energia tört elő belőlem a holtfáradtságból, hogy csaptam, zúztam, kihámoztam magam, ő elengedett, megbillent, lerepült rólam, nem uralta a pozíciót, mellém esett le. Nincs pont, pedig már a kezében volt, semleges helyzet. Felpattantam, visszajöttem, Balbosin a fejét fogta, mások is fogták a fejüket, hogy atyaúristen, ez hogyan lehetséges? Ez volt az én igazi nagy pillanatom. A hátralévő, kutya kemény fél percet kiálltam. A dobogón állva Balbosin sírt, az én lelkem pedig szárnyalt. Felemelő volt. Elhittem, hogy a lehetetlent is meg lehet csinálni.”