Aranypillanatok – Gál Henrik
2016. 06. 03., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MBSZ Archív, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Földesen, Hajdú-Bihar megyében született, és ezt a mai napig büszkén emlegeti Gál Henrik, aki 1976-ban a leningrádi kontinensbajnokságon szabadfogásban lett Európa-bajnok. Az 52 kilogrammosok súlycsoportjának klasszisa Kozma Istvánt, a legendás nehézsúlyú olimpiai, világ- és Európa-bajnokot is a barátjának tudhatta. A Kicsi meg a Pici. A róluk készült kép igencsak beszédes… Bár Gál Henrik, „a Heni” két olimpián, Münchenben 1972-ben és Montrealban, 1976-ban is (a kanadai városban negyedik lett) szőnyegre lépett, de a nagy pillanatokat nem akkor élte át. Még annyit, hogy azon kevés birkózó közé tartozott, akik mind kötött-, mind szabadfogásban dobogóra tudtak állni az Európa-bajnokságokon!Csaták Allahvergyijev ellen
„A müncheni olimpián hetedik lettem, aztán következett az 1973-as esztendő és a lausanne-i Európa-bajnokság. Én már három évvel korábban Berlinben kötöttfogásban ezüstérmes lettem a 48 kilósok között, de Svájcban más volt a helyzet, már csak azért is, mert ott szabadfogásban versenyeztem. Bronzérmet szereztem, és úgy lettem harmadik, hogy akkor a szovjet Allahvergyijev nyerte meg a versenyt. Na jól van, eltelt három év, és akkor a leningrádi Európa-bajnokságon újra birkóztunk. Tulajdonképpen ez volt Lausanne visszavágója. Az történt, hogy az első három perc után megéreztem a szőnyegen valamit. Nem tudtam, mi a csuda van vele, de úgy éreztem, hogy én ezt az embert meg fogom verni. Tóth Gyula volt az edzőm, mondom neki: ennek biztosan valami baja van, de én most meg fogom verni. Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes, de nem számít. Azt hitték, félrebeszélek. Jött Gurics György, a kapitány, Tóth Gyuszi odaszólt neki: Heni azt mondta, megveri az oroszt. Erre Gurics: „Ha egyszer Heni azt mondta, persze, hogy megveri.” Hál’ istennek végre valaki elhitte nekem, hogy legyőzöm Allahvergyijevet. Meg is vertem. Akkor érkeztek meg a kötöttfogásúak, köztük Hegedüs Csaba, aki az autóbalesete utáni első világversenyes aranyérmét szerezte Leningrádban, az Eb-n. Rám nézett, mondom neki, megvertem a szovjetet, itt már nem nyerhet senki, csak én. A német volt még hátra, előtte Pesten 14-2-re legyőztem, Leningrádban is hajszálra ugyanúgy. Csaba meg kiabált: „Emberek, itt birkózik az Európa-bajnok!”, és felém mutogatott. Feldobta őt is az egész. Mindketten úgy lettünk aranyérmesek, hogy az első meccsünkön vereséget szenvedtünk. A sorrendet nézve, először én nyertem, aztán utána következett ő. Allahvergyijevet legyőzni – az tényleg aranypillanat volt a javából.”
A teheráni gladiátorok
„Az életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy részt vehettem a teheráni világbajnokságon. 1973-ban történt, és akkor még Reza Pahlavi sah uralkodott Iránban. Mondanom sem kell, hogy nagy tekintélynek örvendett. Az előzményekhez tartozott, hogy szóltam Gurics György szakvezetőnknek, mert rendetlenkedett a térdem. Mondtam neki, hogy meg kéne műteni, nem szívesen mennék a világbajnokságra. Ugyan már – válaszolta –, nehogy lemondd Teheránt, gyere csak ki nyugodtan. Jó, belementem a dologba, abban bíztam, hogy kapok egy jó nehéz sorsolást, aztán majd nem kell Gyurka bácsinak magyarázkodnia miattam. Az iráni Dzsavadival kezdtem. Ő lett az aranyérmes, egyébként 48 kilóban háromszoros világbajnok volt. Aztán jött a japán Takada – végül ezüstérmes lett Iránban, majd 1976-ban megnyerte a montreali olimpiát. Elvesztettem mindkét mérkőzést, tehát Gyurka bácsinak tényleg nem kellett miattam mentegetőznie. Elképesztő élményem volt ott, az első meccsemet tehát az iráni ellen vívtam, szabadtéren, 30 ezer (!) néző előtt, és ketten mérkőztünk, ott volt a sah, a nagy tömeg. Dzsavadit odavitték először a sahhoz. Tulajdonképpen ölben vitték, valahogy úgy, ahogyan a régi Rómában a gladiátorokat a nagy összecsapás helyszínére, az arénában. Na, hogyan jutok én a küzdőtérig ekkora tömegben, morfondíroztam, aztán mire átfutott rajtam a kérdés, jöttek a rendőrök, és hatalmas, hosszú botok segítségével utat nyitottak (persze, nem erőszakkal) Gyurka bácsinak meg nekem. Óriási dolog volt ez, ott küzdöttem a világ legjobb birkózójával, harmincezer ember előtt. Egész jó meccset sikerült vívni ellene…”
