Következő Esemény
Veterán országos bajnokság
BAZ MBSZ - 2019-09-07 10:30

Junior-világbajnokság
Már csak 0 nap!  
  

Tóth István és az Életmű-díj

 Fotó: MG  Írta: Deák Horváth Péter  Feltöltötte: Tollár Dániel 
 2017-01-16
 nyomtatás  ajánlás
Az olimpiai ezüstérmes, kétszeres világbajnok Tóth István a BVSC birkózó szakosztályát igazgatja. Egy olyan szakosztályét, amely az elmúlt hét évben két felnőtt világbajnokot is adott a magyar birkózósportnak, Kiss Balázs 2009-ben, Korpási Bálint tavaly decemberben léphetett a világ tetejére. Tóth István versenyzőként világklasszis volt, majd edzőként folytatta a pályafutását, és egy pillanatra sem szakadt el a birkózástól, hiszen manapság már – divatos szóval élve – menedzserként irányítja a budapesti klub szakmai munkáját. A Magyar Birkózó Szövetség az elmúlt év végén Életmű-díjjal tüntette ki a szakembert.

Tóth István azt mondja, hogy szereti a új kihívásokat, mert ezek mindig különböznek egymástól, minden esetben az adott időszak jelöli ki a fő csapás irányát, hol egy új csarnok megépítését kellett levezényelni, hiszen a régi „otthon” már nem volt megfelelő, hol az utánpótlás nevelésére kellett különös súlyt fektetni, hol klasszis versenyzők szükségeltettek az olimpiára, világbajnokságra. 

  • Ez volt a menedzselési ténykedés alapiránya, hogy először is legyen otthonunk, másodszor pedig legyen működő szakosztályunk – fejtegette István, aki 1984 óta csatlakozott a vasutas klubhoz.

Most pedig ugorjunk vissza 1980-ba, mert az az esztendő meglehetősen mély nyomokat hagyott a lelkében.

Az elvett arany nyomában
Még mindig tüske a moszkvai olimpia döntője, amelyen a görög Migiakisznak adták az aranyérmet Tóth István helyett? Bánt a dolog?

  • Olyan típusú ember vagyok, aki nem szeret visszanézni, inkább előre tekintek, de nem tagadom, hogy az 1980-as olimpia maradandó nyomot hagyott bennem már csak azért is, mert egyetlen ötkarikás versenyen tudtam részt venni – gondolkodott el a korábbi kötöttfogású világklasszis. – Egyszerű emberként úgy gondolom, hogy ha nagyon kevés aranyérmet szerzett volna a magyar olimpiai csapat – nem pusztán a birkózók -, akkor akár sportdiplomáciai úton is lehetett volna forszírozni az első hely kérdését, harcolni érte, de mivel jól álltunk az olimpiai bajnoki címek tekintetében, nem harcolt senki. Persze Buda István, a Magyar Olimpiai Bizottság akkori elnöke mindig elmondta nekem, amikor találkoztunk, hogy kisfiam, te a mi szemünkben mindig aranyérmes vagy. 

Manapság egy aranyérmes és egy ezüstérmes életjáradéka között akad némi különbség…

  • Igen, persze, és én ezüstérmes vagyok… Nagyon örülök viszont az Életmű-díjnak. Versenyzőként egy klubban, a Ganz-MÁVAG-ban sportoltam, vezetőként is egy klubban, a BVSC-ben dolgoztam és  dolgozom a mai napig is. Szeretném, ha lenne nyoma a munkámnak. 

A bíró majd visszavág?
Tudom, eretnek a gondolat, de mégis… Ugye, 1980-ban Tóth Istvántól „elvették” az aranyérmet, a döntőben ő támadott, mégis leléptették. Kicsit sem véletlen bírói melléfogás? István nemzetközi bíró lett, de lehet-e ez a pozíció alkalom a visszavágásra a régi sérelmekért?

  • Bíróként is egy nemzetet, Magyarországot képviseltem – mondta. -  Most, a riói játékokon kiszolgáltatott szerepben voltunk függetlenül attól, hogy erős birkózó nemzetnek számítunk. Sem a nemzetközi szövetégben nem volt emberünk, sőt egyetlen bírónk sem képviselt bennünket Brazíliában.

Most elindult egy új folyamat, remélhetőleg újra visszaszerezzük az elvesztett pozícióinkat. 

Annak idején voltak finom súgások, hogy bizonyos meccseket kinek kellene megnyerni? Bíróként Megkörnyékeztek-e valaha?

  • A világversenyeken szinte kézzel fogható, hogy mindenféle érdekek „képviselődnek”, de ott a lehető legreálisabban kell bíráskodni. Engem soha nem akartak korrumpálni vagy befolyásolni. Az atlantai olimpián egy nagyon nehéz, éles meccset vezettem, a bolgár világ- és Európa-bajnok Jordanov és az azeri Abdullajev csapott össze az aranyéremért. Jordanovnak addig nem sikerült olimpiai bajnoki címet szereznie, Atlantában több pont előnyt gyűjtött már a döntőben, de az ellenfele jött föl, és érzékelhető volt, hogy a bolgár lelkileg kezd elfogyni. Meglesz-e végre az arany, az volt a kérdés, végül egy szőnyegszéli helyzetben Jordanov kapott egy pontot, és azzal ő lett az olimpiai bajnok. Nem érte szó a ház elejét a bíráskodásommal kapcsolatban.

A kétszeres világbajnok
Tóth István a 62 kilogrammosok súlycsoportjában előbb 1979-ben San Diego-ban, majd az olimpiai ezüstérem után egy esztendővel, 1981-ben Oslóban nyert világbajnoki címet. Az oslói verseny nem éppen a felhőtlenség jegyében zajlott le.

  • Nagyon nehéz évem volt az 1981-es, magánéleti gondokkal is küzdöttem, és ugyan készültem a vébére, de nagyon sok egyéb dolog történt velem. Valahogyan nem fogalmazódott meg bennem, hogy San Diegó-ban lettem világbajnok, majd Moszkvában elvették az aranyérmemet, viszont Oslóban újra fel kellene állnom a dobogó legfelső fokára. Odautaztam, szőnyegre álltam, sorra nyertem a mérkőzéseket, végül az utolsón is győztem, és megnyertem. Tudom, túl egyszerűen hangzik, de valóban ennyire magától értetődően jött minden a norvég fővárosban.

A másik irányból érkező nyomás talán levette a válladról azt az esélyességgel kapcsolatos súlyt, amit a világbajnoki cím esetleges megnyerése, a belső és külső elvárás tett rád?

  • Igen, nem pusztán arra figyeltem, hogy most aztán minden körülmények között újra világbajnok akarok lenni, nem voltam görcsös. Persze, az agyamban valahol hátul szüntelenül ott motoszkált, hogy kisgyerek koromban mindig azt hajtogattam: világbajnok akarok lenni. Nem lettem olimpiai bajnok, nem lettem Európa-bajnok, de világbajnok igen. Kétszer is.

A szőnyegen kívül

  • Amikor még birkóztam, számomra a BVSC egyfajta unikum volt, kicsit más, mint a többi klub, a többi közösség – folytatta István. – Úgy érzékeltem, hogy ott nagy az összetartás. Nem ők rendelkeztek a legtöbb bajnokkal, a legtöbb klasszissal, de mindig vonzott az ottani légkör. A vasút támogatta, amely ugye állam volt az államban, egy kis birodalom. A sors hozta, hogy edzősködjem, bár eredetileg nem akartam, de kínálkozott egy lehetőség. Az volt a célom, hogy a klub hírnevét minél messzebb vigyem.

Szorosan hozzátartozik a képhez, hogy Kiss Balázs és Korpási Bálint is ebből a műhelyből lépett fel a világ tetejére, a jó szakmai munkát fémjelezték (többek között Takács Ferencet lehet emlegetni az edzők között), tehát a hírnév létezik.

  • A szívem csücske az élsport. Öt-hat évvel ezelőtt válaszút elé kerültünk – akkor még nem kaptunk annyi támogatást, mint manapság -, döntenünk kellett az utánpótlás és az élsport között. Végül az élsport mellett raktuk le a voksunkat, ami azt jelenti, hogy bár kevés versenyzőt, de színvonalas versenyzőket tudunk felvonultatni. Úgy gondolom, jól döntöttünk.

Voltaképen számodra szakmai vezetőként mi jelenti a sikert?

  • Az, amikor Kiss Balázs és Korpási Bálint felállt a dobogó tetejére. Ez a siker, ez az igazi fizetség. Ez a koronája a munkánknak.

Tóth István Életmű-díjat kapott, ami azt sugallja, hogy valami befejeződött, valaminek vége van. Élénk tévedés. Pista folyamatosan úton van, a jövőt tervezi. Hitet és erőt kívánunk hozzá!

Hírek  »



Támogatóink