Százhúsz éve született Keresztes Lajos
2020. 04. 30., írta: Deák Zsigmond, fotót készítette: Internet, cikket feltöltötte: Tollár Dániel
Sportágunk olimpiai aranyérmesei közül Keresztes Lajos (1928, Amszterdam) és Lőrincz Márton (1936, Berlin) az erdélyi Sóvidéken, egészen pontosan a Parajdhoz tartozó Alsósófalván, illetve Korondon látta meg a napvilágot, az első székely ötkarikás bajnokok tehát tehát ők.
Öt éve, Keresztes Lajos születésének 115. évfordulója kapcsán a Magyar Birkózószövetség vezetésének tagjai emléktáblát avattak Parajdon, illetve részt vettek azon ünnepségen, ahol helyi Áprily Lajos Általános Iskola tornacsarnoka az ő nevét vette fel. Németh Szilárd, az MBSZ elnöke akkor így méltatta Keresztest: „Az ő élete minden magyarnak, minden székelynek példát jelenthet. Soha nem adta fel, pedig sokszor került nehéz helyzetbe, senkit nem bántott meg, nem okolt másokat a problémákért, hanem erején, tudásán, büszkeségén és tenni akarásán keresztül rendre magasabb szintre emelte magát.” A 2018-as csodás budapesti világbajnokság előtt az MBSZ új síremléket állíttatott Keresztesnek és szintén legendás tanítványának, Kozma Istvánnak. Most pedig eljött a nagyszerű birkózó és edző születésének 120. évfordulója, hiszen 1900. április 30-án látta meg a napvilágot.
A Keresztes családot alaposan megtépázták a történelem viharai, nem véletlenül kellett a Sóvidékről az anyaországba települni a jobb megélhetés reményében. Az ifjú Lajos a hentes szakmát tanulta ki, inasként dolgozott, s gyakorlatilag orvosi tanácsra kezdett sportolni, birkózni, logikusan a Húsos SE szakosztályában. Bár csak húszévesen léphetett először szőnyegre, pár hónap a hazai elitbe emelkedett. Mindezt autodidakta módon tette, mivel akkoriban még nem nagyon akadtak edzők, mesterek, akik átadhatták volna a tudásukat, tapasztalatukat. Aki viszont akarta, megszerezhette mindezt, ha középkori céhlegényhez hasonlóan elment szerencsét próbálni a legjobbakhoz. A magyar fiatalember ezt tette, 1921 és '22 folyamán közel egy évet töltött a birkózás finn- és svédországi oroszlánbarlangjában, összemérve erejét többek között az akkor még csak egy-, később kétszeres olimpiai bajnok (1920, 1932) Carl Westergrennel.
Mondhatjuk, ennek a túrának a jótékony következménye lett az 1924-es párizsi ötkarikás ezüstérem könnyűsúlyban, ahol honfitársunk két finn, Oskar Friman és Kalle Westerlund közé ékelődött a dobogón. Ám általánosságban is még jobbra, még többre vágyott, Németországba, közelebbről Bad Kreuznachba települt, 1925-ben megnyerte a magyar és a német birkózóbajnokságot, így mindkét ország benevezte a milánói Európa-bajnokságra. Ide német költségen utazott, de a szívére hallgatva magyar színekben versenyzett, s nyert aranyérmet. Félt visszatérni a Rajna-vidéki kis fürdővárosba, ehhez képest zenekarral fogadták a pályaudvaron és lóháton kellett bevonulnia a főtérre...
A szíveslátás ellenére végleg hazatért, szakmájában elhelyezkedve három hentesboltot nyitott, miközben készült az 1928-as amszterdami olimpiára, a megszűnt Húsos helyett már a MAC színeiben. Minden kereknek látszott az életében, de a sors csakhamar komoly próbára tette. Miközben a holland fővárosban csodás teljesítménnyel a dobogó tetejére állhatott a német Eduard Sperling és a finn Edvard Westerlund (Párizs bajnoka) előtt, itthon egy barátja adóssága fejében meghatározatlan összegre kibocsátott csekk, tönkre tette, mire hazatért, elárverezték az üzleteit. Szerencsére kapott munkát, az Országos Társadalombiztosítási Intézet Mátyás téri húsfeldolgozó üzemének vezetője lett, de a Testnevelési Főiskola katedrájára, sőt, Amerikába profinak, illetve filmszerepre is hívták, Tarzan lehetett volna Johnny Weissmüller helyett...
Ezekre nem bólintott rá, a Vasas 1946-os invitálására viszont igen, edzőnek szegődött a piros-kékekhez. Ám még maga is beszállt birkózni, részt vett az 1952-es csapatbajnoki döntőn is (nem nehéz kiszámolni, 52 évesen!), ám egy sérülés végleg a szőnyeg szélére terelte. S itt szintén maradandót alkotott, hála szakmai és emberi kvalitásainak. A fáma szerint a jó szemű tréner 1956-ban a Vajda Péter utcai buszmegállóban szólított le egy langalétát, bizonyos Kozma Istvánt, aki, bár megígérte, napokig a birkózóterem felé sem nézett. Keresztes újra elsétált az első találka színhelyére, amelynek közelében Kozma lakott, s amikor másodszor is összefutottak, egy atyai pofonnal teremtett rendet az ifjú fejében: „Ott kezdődik az ember, hogy betartja a szavát!” Nehezen elképzelhető jelenet, amikor az annak idején könnyűsúlyú, mokány Keresztes nagyot nyújtózkodik és lekever egyet a számára még ismeretlen óriásnak…
A folytatás ismert, Kozma István ifjúsági válogatott kosárlabdázóból kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és egyszeres Európa-bajnok birkózólegenda lett, aki szoros emberi kapcsolatot ápolt az őt kezdésnek felpofozó Keresztessel. Ennek plasztikus példája Kozma 1968-as levele mesteréhez több mint tízezer kilométer távolságból, Mexikóvárosból: „Jó érzés, hogy oly távol a hazától is gondolnak rám! A klímáról sokat lehetne beszélni. Öt szabadfogásút már kórházba vittek. Én mégis ígérem, hogy mindent megteszek a győzelemért! Sok szeretettel gondolok a Szt. Családra: Pisti.” A feladó megtartotta az ígéretét, megszerezte második ötkarikás bajnoki címét, levelét, a tanítványi ragaszkodás mintáját pedig Keresztes Lajos
„Ő volt a legtöbb sikert megért tanítványom, s egyben a legutolsó. Vele befejeztem, fájdalmas halála óta már csak nézőként járok ki a birkózóversenyekre” - vallotta egy 1972-es interjúban Keresztes Lajos, aki azért bottal a kezében valóban megtisztelte jelenlétével a hazai viadalokat 1978 augusztusáig, amikor örökre távozott a szőnyeg mellől. Emlékét szerencsére örökül hagyta, amit nekünk kötelességünk ápolni.
